Atlas Shrugged

Száll a kakukk fészkére

Patrick McMurphy (Jack Nicholson) pont egy ilyen helyre kerül, amikor átszállítják a büntető rabgazdaságból egy elmegyógyintézetbe, hogy kivizsgálják, tényleg olyan agresszív, mint ahogy viselkedik, vagy megjátssza azt.
Ez a szerep Jack Nicholson élete egyik legnagyobb alakítása, nem véletlenül kapott érte Oscar díjat. Főleg, ha belegondolunk, hogy Nicholson soha nem járt színész iskolába! Már 17 évesen eldöntötte, hogy önálló lábakon fog élni, és elment kifutófiúnak az MGM képregény osztályára, ahol idővel kipróbálta magát színészként. Nem véletlenül, hiszen az iskolában nagyon rossz tanuló volt, szinte be sem járt az órákra, egyedül az iskolai színdarabokban brillírozott. Azt hiszem, méltán mondhatjuk, hogy Ő a díszpéldánya a született tehetség kategóriának. 

Visszatérve a történetre: McMurphynek nem kell sok, 1 hét alatt felméri a helyzetet az elmegyógyintézetben zsarnokoskodó Ratched nővér (Louise Fletcher) “terápiájáról”, és megfogadja, hogy ő bizony nem áll be a sorba, és nem hagyja magát. Már a puszta jelenléte is felvillanyozza az ott lakókat, de egy este végképp bebizonyítja társainak, hogy benne milyen lelki erő lakozik. Az aznapi terápiás csoportgyűlésen McMurphy felveti, hogy mi lenne, ha változtatnának a bevett szabályokon és este nem komolyzene szólna, hanem bekapcsolnák a tévét, mert az Amerikai Bajnokok Ligája van, és ilyenkor egész Amerika a tévé előtt ül. Ratched nővér szavazásra bocsájtja az ügyet, tudván, hogy egyik beteg sem meri feltenni a kezét ellene. Terve beválik, és csak két társa szavaz McMurphyvel.
Egy esélye maradt McMurphynek, ha megmutatja társainak, hogy miért érdemes harcolni.
Mivel ő folyton fogadásokat köt, aznap este arra kéri társait, hogy fogadjanak rá, fel tudja-e emelni a zuhanyzóban lévő több száz kilós csaptelepet, és át tudja hajítani az ablakon, hogy kimeneküljön innen. 1-2 társa fogad ellene, de McMurphy megpróbálja. Minden erejét összeszedi, és kidudorodó ereitől és izmaitól megfeszülve megkísérli felemelni a csaptelepet. Nem sikerül neki, de a vizesblokkból kifelé tartva dühödten megjegyzi: “Én megpróbáltam, legalább megpróbáltam, az istenit!” – erősen célozva arra, hogy meg sem kísérelték a betegek megszavazni a Bajnokságot, hiszen úgysem nézhetik meg.
Másnap újabb csoportterápia van, és McMurphy újra indítványozza a szavazást a baseball meccsről, hiszen aznap van a döntő. Ratched nővér higgadtan ismét szavazásra szólítja fel a betegeket, és meglepetésére 9-an a tévé mellett döntenek. Tisztában van vele, hogy ez egy kőkemény hatalmi harc közte és McMurphy között, és kihasználva pozícióját, közli, hogy mivel 18-an vannak a kórteremben, így az állás csak döntetlen. McMurphy nem adja fel, sorra megy az szinte elfekvő elmebetegek közt, és kéri őket, tegyék fel a kezüket. Végül odamegy a süketnéma hatalmas indiánhoz, Főnökhöz, és neki is elmondja, hogy nem kell mást tennie, csak tegye fel a kezét. Ratched nővér lezárja a szavazást, és amikor épp Mcmurphy is feladná, az egyik társa elkiáltja magát, hogy a Főnök feltette a kezét. McMurphy diadalittas, és rohanva mondja a nővérnek, hogy kapcsolja be a tévét, hiszen megvan a kellő szavazat, de az hajthatatlan, és a jéghideg tekintetével, és higgadt hangján közli, hogy a szavazás lezárult, és akkor 9-9 volt az állás. McMurphy lehuppan a kanapéra a tévé elé és várja, hogy Ratched nővér bekapcsolja a tévét, de ő kimérten felteszi a szokásos komolyzenei lemezt. McMurphy nem akarja elhinni, hogy van ilyen ember a földön, aki ennyire visszaél a hatalmával, és az sem megy a fejébe, hogy a nővérnek miért nem az a célja, hogy a betegeket meggyógyítsa, és miért élvezi, hogy ezek az emberek az ő kénye-kedve szerint élik a mindennapjaikat. 
De McMurphy nem hülye, és pontosan tudja, hogy mi az amiért a nővér nem akarta bekapcsolni a tévét, így egyszerűen el kezdi közvetíteni a meccset az üres tévé előtt, minden buzgó szurkolását bevetve, és a betegek köré gyűlnek, akik egy kis idő múlva vele szurkolnak és éljeneznek minden egyes megszerzett ponton. Ratched nővér megkövülten nézi az eseményeket, a csata el lett döntve: McMurphy győzött! 
Nem sokkal később, egy uszodás terápián az egyik ápoló szembesíti McMurphyt azzal, hogy itt az intézetben nem azok a szabályok érvényesek, mint a börtönben, és innen nem fog 68 nap múlva szabadulni, hanem akkor mehet el, ha az orvosok egészségesnek nyilvánítják. McMurphy a következő csoportterápián megtudja, hogy társai legtöbbje önként van itt, és csak a fekvő betegek meg 1-2 ember van ide kötelezve. Nem érti, hogyan akarhat valaki így itt élni, ilyen körülmények között. 
Úgyhogy újabb terv pattan ki az agyából. Kicselezve az őröket, amikor buszkirándulásra vinnék a betegek egy részét, McMurphy kiszökik, és bepattan a buszvezetői ülésre, és elhajt társaival. Útközben felszedik az egyik barátnőjét, és elviszi a csapatot egy nagy hajóval horgászni a tengerre. Olyan élményt ad az ott lévőknek, amit sosem felejtenek el, és McMurphy kimondatlanul is a vezetőjükké lesz. A következő csoportterápián az egyik beteg teljesen kiborul, mert Ratched nővér (nem tudván hogy megfogni a betegeket) elzárja mindenki cigarettáját, és pénzét. Kitör a zendülés, és mikor McMurphyt lefogja az egyik ápoló, a Főnök a segítségére siet, és behúz egyet az ápolónak. Ezután már hárman várakoznak az emeleten, hogy “rezegtetést” hajtsanak végre rajtuk. Akkoriban gyakori volt az elmegyógyintézetekben az elektrosokk alkalmazása, amivel epilepsziás rohamot váltottak ki a betegből, aki ezáltal a kezelés után nyugodtabbá vált, később pedig, ha sokat alkalmazták, teljesen leépült szellemileg. 
McMurphy, várakozva a kezelésre, megkínálja rágóval a Főnököt, aki megköszöni azt. Kiderül, hogy a Főnök se nem néma, se nem süket, csak megjátszotta magát, így menekült el az élet elől. Megbeszélik, hogy együtt megszervezik és lelépnek Kanadába. Egyik estére odahívja McMurphy két barátnőjét jó sok alkohollal megrakodva. Lefizetik az éjszakás ápolót, és búcsú bulit rendeznek. Törnek-zúznak, isznak és táncolnak. Mikor az ápoló kidől a sok piától, McMurphy elveszi a kulcsát, és elkezd búcsúzkodni. Billy, az egyik félénk és dadogós fiatal fiú, megkérdezi őt, hogy találkozhat-e máskor is Candyvel, az egyik lánnyal. McMurphy elintézi, hogy Candy és Billy eltöltsön egy órát az egyik magányos kórteremben. A többiek tovább buliznak, de McMurphy leül, és gondolkodik. 

A film e jelenetében vágás nélkül legalább 3 percen keresztül mutatják McMurphy – Jack Nicholson arcát, akinek tekintetében minden benne van, az öröm, a szomorúság, és egy halvány vészjel, mintha tudná, hogy mi vár rá.. Fantasztikus jelenet!!! 

A nagy dinom-dánomban mindenki elaludt, és reggel arra kelnek, hogy jön a reggeli műszak, élükön Ratched nővérrel. A nagy zűrzavarban előkerül a meztelen Billy is, akit Ratched nővér a leginkább a kezében tud tartani, mivel a fiú édesanyja a nővér régi barátnője. Felvilágosítja Billyt, hogy elmondja az anyjának a történteket és hajthatatlan a fiú könyörgésének ellenére, hogy ne tegye. A kiborult Billyt átviszik egy kórterembe, eközben McMurphy a nála lévő kulcsokkal a kezében, alkalmasnak találja a pillanatot, hogy megszökjenek a Főnökkel, de az egyik nővér sikítva rohan ki a kórteremből, ahova mindenki odaszalad. McMurphynek döntenie kell, vagy kiugrik az ablakon, és szabad ember, vagy nem tagadja meg önmagát, és megnézi mi történt. Billy holtan fekszik a padlón, ereivel felvágva, teljesen elvérezve. McMurphynél kinyílik a bicska, elpattan a cérna, és ráugrik Ratched nővérre, aki a zsarnokságának köszönheti a fiú halálát. McMurphy majdnem megfojtja a nővért, alig tudják leszedni róla, olyan düh és harag van benne. 
Pár nap múlva a betegek azt találgatják, hogy mi lehet McMurphyvel. Az egyik társuk szerint leütött két ápolót, és megszökött. Aztán egy este hordágyon hozzák McMurphyt, akin lobotómiát hajtottak végre. 
(Eltávolították az agykéreg halántéklebenyét, így a beteg érzelmileg passzív állapotba került, és szellemileg leépült.) 
A Főnök odamegy McMurphy ágyához, és elmondja neki, hogy szökjenek meg együtt, ne adják fel a tervet, de ekkor észreveszi McMurphy halántékán a két vágást, és tudja, hogy késő. Elbúcsúzik barátjától, és nem hagyja, hogy a többi beteg így lássa őt, ezért rányom egy párnát a fejére, és megvárja, míg McMurphy meghal. Aztán bemegy a vizesblokkba, és felemeli a csaptelepet, kiviszi a folyosóra, és kidobja az ablakon, majd, távozik. Mikor a betegek észreveszik a kitört ablakot, visonganak és ujjonganak, hogy “McMurphy megcsinálta! Sikerült neki!”

Zárójelben jegyzem meg, hogy a XX. század közepén a lobotómia elterjedt eljárás volt a mentális betegségek kezelésében, olyannyira, hogy például John F. Kennedy húgán, Rosemary Kennedyn is végrehajtották 23 éves korában, mert fiatal kora óta nehézségei voltak a tanulással, az IQ-ja 75 volt. A műtét után szellemileg teljesen leépült, nem tudta visszatartani a vizeletét, és csak a falat bámulta… 

Sorsügynökség

 

Matt Damonról érdemes még tudni, hogy nagy szerepet vállal karitatív tevékenységekben, alapító tagja volt a H2O Afrikáért Alapítványnak, részt vett Haitin, mint önkéntes, támogatja a ONE kampányt, amely az AIDS, a szegénység ellen küzd a harmadik világ országaiban. És még egy kis pikantéria a hölgyeknek: számos kapcsolata volt karrierje során, többek közt 3 évig járt Winona Ryderrel, együtt volt még Minnie Driverrel, de 2003-ban, a Túl közeli rokon forgatásán megismerkedett az argentin származású Luciana Borán Barossoval, egy bárpultos lánnyal, akit 2005-ben elvett feleségül, és így lett a mostohaapja Luciana előző házasságából született kislányának, Alexiának. Azóta született még két lányuk.
Na de térjünk vissza a Sorsügynökség című filmhez. Az első benyomásom a film végén olyan volt, mint az Angyalok városánál. Egy szép, romantikus történet, mégis mély gondolatokat ébresztve, csak ezt még megfűszerezték egy kis akcióval.
David Norris (Matt Damon) elismert fiatal politikus, aki épp a szenátusi választásokra készül. Kevésen múlik, de mégsem jut be a szenátusba. Hogy összeszedje a gondolatait a nyilvánosság előtt zajló záróbeszédéhez, elmegy a mosdóba, ahol összefut Elise-l (Emily Blunt – Az ördög Pradát visel), a gyönyörű balett-táncos lánnyal, aki nem mellesleg bámulatba ejti Davidet a szépségével és a szókimondó stílusával egyaránt. A levegő vibrál köztük, ahogy tüzetesebben felmérik egymást, majd a lány sietve távozik. David nehezen veri ki a fejéből a lányt, de mivel semmit nem tud róla, nem tudja, hol keresse. Pár hónappal később a sorsügynökök azon dolgoznak, hogy Davidet munkába menet leöntsék kávéval a parkban, különben módosul a sorsa, és akkor helyre kell igazítani. Csakhogy az a sorsügynök, aki Davidre vár a parkban egy pohár kávéval, elalszik, és David eléri azt a buszt, amin rajta van Elise. Mindketten megörülnek egymásnak, és a lány odaadja a telefonszámát Davidnek. Mivel David elérte a buszt, túl korán érkezik a munkahelyére, ahol éppen a sorsügynökök David kollégáinak agyát módosítják, és így meglát egy olyan világot, amiről eddig fogalma sem volt. A sorsügynökök elkapják, és egy hangárba viszik, ahol felvilágosítják a múltjában történt eseményekről, például, hogy az apja nem véletlenül halt meg, hanem azért, hogy David eljusson a szenátusba, amire apja nem volt képes. Elmondják neki, hogy nem találkozhat többé Elisel, mert az tönkre tenné a karrierjét, elveszik tőle a lány telefonszámát, és közlik vele, hogy a sorsügynökök minden lépését követni fogják, így esélye sincs az újabb találkozóra. David magába roskad, és próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant. Eltelik 3 év, és David újra megpróbál a szenátusi választásokon sikert elérni. Egy nap, a buszról megpillantja Eliset, és utána rohan. Elise nem érti, hogy miért nem hívta fel 3 éven keresztül őt, de David nem meri neki elmondani az igazat, mert a sorsügynökök megfenyegették, hogy újrakódolják az agyát, ha bárkinek is beszél róla, és az addigi életének minden egyes momentuma homályba vész. Elmondja hát a lánynak, hogy elhagyta a számát, és mivel csak a keresztnevét tudta, esélye sem volt megtalálni őt, ezért is utazott 3 éven keresztül minden reggel ugyanazon a buszon, ahol anno találkoztak. Elise hisz neki, és az egész napot együtt töltik, de délután Davidnek beszédet kell mondania, amit legszívesebben lemondana, mert fél, hogy a sorsügynökök közbelépnek, és megint elválasztják őket egymástól, de nem teheti meg. Elise megadja neki a címet, ahova balett próbára megy, és ott fogja várni Davidet. A sorsügynökök közbelépnek, és úgy intézik, hogy Elisenek máshol legyen a próbája. David megtalálja a tánciskolát, de utánamegy az egyik ügynök, és elmondja neki, hogyha most nem engedi el a lányt, akkor az ő karrierjét is kettétöri, pedig a lányra fényes jövő vár, világhírű balerina lehetne, és Davidnek sem fog sikerülni a szenátusi tagság. Elise a próbán elesik, és kibicsaklik a bokája, David beviszi a kórházba, és amikor megtudja, hogy nincs komolyabb baj, szorosan megöleli a lányt, és kimegy 1-2 telefonra hivatkozva, amit el kell intéznie. Annyira szereti a lányt, hogy képtelen ekkora felelősséget vállalni, hogy a lány karrierje is összetörjön. 


Pár hónap múlva az egyik kollégája és jó barátja kezébe nyom egy újságot, ahol Elise leendő esküvőjéről írnak egy szintén balett-táncos férfival. Összetörve beül egy bárba, ahol a pultos kezébe ad egy üzenetet az egyik sorsügynöktől. Az ügynök már gyerekkora óta figyelemmel kísérte David életét, és tudja, hogy sosem lesz boldog, ha nem lehet Elisel. Amikor találkoznak, elmondja Davidnek, hogy hol és mikor lesz az esküvő, és felkészíti, hogyan tudja elkerülni az ügynököket, és jut el Elisehez. 

David megtalálja a lányt, és elmond neki mindent. Megmutatja a saját sorskönyvét, és az ügynököket. Elviszi a sorsügynökség központjába, hogy kiderítse, miért írták meg úgy a sorsukat, hogy nem lehetnek együtt. Az izgalmas és akciódús véget nem írnám le, hátha valaki kedvet kap hozzá, de annyit elmondanék, hogy a film mindenképp nyújtotta azt, amire rendeltetett: izgalmas volt, romantikus, sorsszerű és elgondolkodtató. Igaz, a nők sokkal jobban kedvelik ezt a műfajt, de férfitársaimnak is hozzáfűzném, hogy néha kell egy kis lazítás a sok háborús, akció dús, látványos filmek után, amikor csak hátradőlünk, és hagyjuk magunkat sodorni az árral.
A sors, hogy előre meg van írva, vagy mi magunk vagyunk a kovácsai? Tiszta szívből, nem tudom, mert amikor azt gondolom, hogy csak rajtam múlik, hirtelen olyan események történnek, amik megváltoztatják az elhatározásomat. Talán ez is az is igaz. Nem bízhatjuk teljes mértékben magunkat a sorsra, mert akkor nem érünk el semmit, de miközben két kézzel ragaszkodunk a magunkban felállított jövőképhez, észre kell vennünk a jeleket, amik többször is más irányba terelnének, és néha nem árt megnéznünk, hogy mi várhat ránk azon a másik úton..

A 99-es paragrafus

 

Szerintem ezzel a magatartásformával az emberek 80 %-a találkozik nap, mint nap a munkahelyén, a hivatalokban, vagy bármilyen ügy elintézése alatt. Ma, 2011-ben még mindig sokan nem látják be ennek hátrányát, és élnek vele, pedig ezzel pont a saját munkájukat nehezítik meg. Számomra érthetetlen, mint jó pár dolog a világon.

Ray Liotta attól függetlenül, hogy világhírű, kevés nagy volumenű filmben szerepelt, viszont ebben a filmben nagyon jól alakít. Mégis, eltérve a szokásaimtól, most nem kifejezetten a színészi teljesítményeket elemezném, hanem a film mondanivalóját, hiszen nagyon is fontos közlendője van még most is, pedig lassan 20 éve, 1992-ben készült. 
“A veteránok teljes orvosi ellátásra jogosultak. Ha a diagnosztizált állapot kimutathatóan nem katonai szolgálat során szerzett sérülés következménye, a páciens kezelése nem indokolt” – ez a lényege a 99-es paragrafusnak, amit méltán nevezhetünk ördögi körnek. 
Dr. Richard Sturgess (Ray Liotta) egy veterán kórház főorvosa, aki évek óta küzd a kórház vezetése által működtetett bürokrácia ellen.Egyetlen esélye van arra, hogy meg tudja menteni a betegek életét, ha kijátssza a szabályokat. 
Egy nap, érkezik a kórházba egy veterán (Troy Evans), akinek nagyon komoly szívkoszorú problémája van, és igen hamar rá kell döbbennie, hogy nem sok esélye van egy műtétre, mivel a kórház naponta több száz beteget vesz fel, és ugyanígy több száznak küld levelet arról, hogy a 99-es paragrafusra hivatkozva nem látják bizonyítottnak, hogy a betegsége összefüggésbe hozható a katonai szolgálattal. Az egyik beteg pont aznap kapja meg a a levelét, és kiborulva, megtelve haraggal beszáll az autójába, és belehajt a kórházba, majd fegyverrel túszokat szed. Dr. Richard, mivel nem először találkozik egy megkeseredett veteránnal, azonnal a tettek mezejére lép, és leszereli a támadót. A nagy kavalkádban a szívbeteg (Troy Evans) rosszul lesz, így a kórház felveszi, és Dr. Richard csapata, kivizsgálva a pácienst, azonnali pacemaker beültetést javasol, de a kórház vezetője elutasítja a 99-es paragrafusra hivatkozva. Dr. Richard erre is felkészült, és felvilágosítja a beteget, hogyha azt szeretné, hogy megmentsék az életét, bújtatniuk kell a kórházban és mindenféle alibi vizsgálatra kell elküldeniük, amíg szereznek pacemakert. Mivel a kórház vezetője minden műszert és gyógyszert a laboratóriumnak ad, az orvosok kénytelenek összefogni, és éjszakánként betörni oda, hogy tudjanak életeket menteni.  Érkezik a kórházba egy fiatal orvos, Dr. Peter Morgan (Kiefer Sutherland), aki azt tervezi, hogy itt letölti a kötelező 3-4 év gyakorlatot, majd magánpraxist nyit egy milliomos negyedben, hogy meggazdagodjon. Számításaiból csak egyvalamit nem vett figyelembe, hogy a 3-4 év alatt mivel fog szembesülni. A kórház igazgatója nem tudja elkapni az orvosait bizonyiték híján, így meg kéri Dr. Petert, hogy kémkedjen utánuk. Peter nagy dilemma előtt áll, hiszen ha az igazgatónak kémkedik, biztos lehet a későbbi pozíciójában, de akkor oda a becsülete, és az orvosi esküje, hogy életeket mentsen. 
A kórházban egyre jobban elharapódznak a dolgok, és miután az igazgató csapdába csalja az orvosokat, és felmenti Dr. Richardot, minden összeomlik. Dr. Peter rájön, hogy az igazgató keze van a dologban és megszerzi a videokazettát  amivel Dr. Richardot megzsarolta. És ezzel kezdetét veszi az őrült hadjárat. Az orvosok és nővérek többsége összefog a betegekkel együtt és megszervezik, hogyan zárják le a kórházat, és hogyan tudják majd megműteni a szívbeteg veteránt, akit egy hajszál választ el a haláltól a többszöri újjáélesztés miatt. A biztonsági őröket kicsalják, és bezárják a kórház összes ajtaját, értesitik a sajtót, hogy minél nagyobb hirverésük legyen, és a kórház főbejáratánál egymás mellé sorakozva összeláncolják tolókocsijukat a veteránok, hogy biztositsák a helyet a rendőrök behatolásától. Eközben Dr. Richard, csapatával együtt megkezdi a műtétet. Megjelenik a kormányzó is a nagy hírverés miatt, és amikor mégis bejutnak a kórházba, az igazgató be akar törni a műtőbe, hogy letartóztattassa az ellenszegülő orvosokat. Dr. Peter kijön a műtőből, és közli, hogyha ide most bemennek, a beteg meghal. Ez az igazgatót hidegen hagyja, és a kormányzó karját rángatva parancsolja, hogy tartoztassák le őket, de addigra a kormányzó tisztán látja, hogy a fejétől bűzlik a hal, és leváltatja a vezetőt. 
A film zárósoraiban láthatjuk, hogy az új kórházigazgató ugyanolyan bürokratikusan kezd el irányítani  mint az előző, tehát a történetnek nincs vége..
A levont konklúzió?? Szörnyű! Nem egy, nem két példát tudnék felhozni arra, hogy hány munkahelyen dolgoznak meg nem érdemelt vezetői pozícióban, és élnek vissza a dolgozók jogaival, valamint embertelenül áttiporva azokon a munkavállalókon, akik viszik előre a céget, törtetnek előre, csakis a saját önös érdekeiket szem előtt tartva. Hány olyan munkahely van, ahol a logikus gondolkodásmód nemhogy nem számít, hanem elítélendő az előírt szabályokkal szemben. Két dologról viszont nagyon is elfeledkeznek ezek az emberek: Ez a fajta munkamorál hátráltatja az összes cég fejlődését, valamint azt, hogy egyszer minden embernek el kell majd számolnia a lelkiismeretével, és valószínű, ők fognak a legjobban csodálkozni, hogy nem a mennybe kerültek..

Szkafander és pillangó

A főszereplő, Mathieu Amalric, ismerős lehet 1-2 embernek az egyik James Bond filmből, a Quantum csendjéből, de szerepelt a München című Steven Spielberg filmben is. Azt gondolom, hogy sosem lehet könnyű egy színésznek, ha egy összetett karaktert kell ábrázolnia, de amikor egy mozgássérültet, vakot, vagy bármilyen testileg hátrányos helyzetű embert kell hűen visszadni, az százszor ilyen nehéz lehet.

A film egy megtörtént eseményt dolgoz fel, ami az én szívemnek mindig kedves, hiszen az élet tudja a legcsodálatosabbat és a legdurvábbat alkotni egyben. Jean-Dominique Bauby (Mathieu Amalric) a francia Elle magazin főszerkesztője 1995-ben, ám egy nap hirtelen, 42 éves korában agyvérzést kap, és 20 napig kómában fekszik. Amikor magához tér, kiderül, hogy teljes mértékben mozgásképtelen, beszédképtelen, és a bal szemére teljesen vak. Az egész film alatt ő beszél narrátorként, és javarészt az ő szemszögéből látjuk a világot, ami abban merül ki, hogy egyedül a jobb szemét tudja mozgatni, így sokszor a kamera szűk látóteret engedélyez, és úgy is mozog, mint a szemünk – hirtelen és olykor össze-vissza. Pont ezzel a remek operatőri munkával tudják leginkább érzékeltetni, hogy milyen érzés lehet, ha csak az egyik szemünk mozog. Egy nap, az egyik orvosa, egy elbájoló francia nő, Henriette, kitalál egy jelrendszert, amivel Jean-Do kommunikálni tud. Összeállítja a francia abc-t a betűk használatának gyakorisága sorrendjében és elkezdi felsorolni, majd ha a megfelelő betűhöz ér, Jean-Do pislog egyet. Az első mondat, amit Jean-Do elpislog: “Meg akarok halni”. Drámai, amikor az orvosnő összerakja a betűket, és mégis érthető, hiszen ki akarna így élni tovább? De Jean-Do végül nem adja fel, és az életet választja. Még az agyvérzése előtt leszerződött egy kiadóval, hogy ír egy könyvet, és úgy érzi, a legjobb, ha “kibeszéli” magából, ami benne van. Felfogad egy lányt, a doktornő segítségével, aki ott van vele nap, mint nap, és sorolja neki az abc-t, hogy megtalálja a megfelelő betűket, a szavakhoz, amelyek mondatokká, majd lapokká állnak össze. A fiatal lány, megretten Jean-Do látványától, akinek az arca is teljesen béna, de Jean-Do elpislogja neki, hogy ne féljen. A hihetetlen ebben az egészben, hogy ott fekszik egy ágyon, egy teljesen béna ember, akiről azt hihetnénk, hogy az agya és a lelke is béna, de nem. Egy zárt testben-szkafanderben, ott van Jean-Do lelke, emlékei és a fantáziája, a pillangó. Eleinte 5 óra alatt két oldalt sikerül elpislognia, de hamar belejönnek együtt az írásba. Jean-Do-t meglátogatja a felesége és három gyönyörű gyereke, akik érthető módon először megijednek tőle, de szépen lassan feloldódnak a tengerparton, és énekelnek apjuknak, majd letörlik Jean-Do nyálát, ami folyamatosan folyik lebénult szájából. Jean-Do megőrzi humorérzékét, és öniróniáját, és képes ennek a drámai pillanatnak az élét venni, és humorral feloldani.

A legdrámaibb jelenet, mégis az, amikor fizikoterápián van rászíjazva egy sréhen felállított ágyra, és az orrára száll egy légy. Próbálja ki valaki úgy elhessegetni azt a legyet, hogy csak a jobb szenét tudja mozgatni! Vagy amikor fekszik az ágyában, és véget ért a műsor a tv-ben és csak a szünet nélkül visító hangot lehet hallani. Őrület, hiszen nem tud szólni, hogy kapcsolják el, vagy ki a tv-t és így fekszik, órákon keresztül hallgatva a zúgást.
A barátnőim sokszor nem értik, hogyan tudok ilyen drámai filmeket megnézni, és én mindig azt mondom nekik, hogy azért, mert egy ilyen tipusú film láttán, sokkal jobban megbecsülöm, amim van. Nem tudom, egy ilyen helyzetben képes lennék-e megőrizni a humorérzékemet, és nem borulnék-e gyógyíthatatlan önsajnálatba. Az én szememben ezekre az emberek hősök, akik a saját korlátaikat elfogadják, és kihozzák belőle a legjobbat, amit csak lehet.

Jean-Do több mint egy évig írta meg a könyvét, mely 1997. március 7-én jelent meg. A megjelenést követő tizedik napon Jean-Do tüdőgyulladásban meghalt. Rá tíz évre pedig a könyve alapján leforgatták a Szkafander és pillangót, mely számos díjat besöpört, köztük a Golden Glob, BAFTA, New Yorki filmkritikusok, valamint a Torontói Film Critics Association díját.

Ajánlom ezt a filmet azoknak az embereknek, akik képesek mások életútjából levonni a tanulságot, és ezáltal tudják még többre értékelni a saját életüket.

Amerikai história X


A rasszizmus kérdése már gyerekkorom óta foglalkoztat, ami anno a Tamás bátyja kunyhójával kezdődött, és folytatódott a diploma munkámmal, ahol a téma a diszkrimináció bemutatása volt az amerikai filmekben.
De térjünk vissza az Amerikai história X-re. Edward Norton olyan zseniálisat alakít a filmben, és olyan fantasztikus átváltozáson megy keresztül, amit a zsigereinkig átérzünk. Aki látott már vele készült filmet, az szinte rá sem ismer ebben a filmben. A szerep kedvéét 15 kiló izmot rakott magára, kopaszra vágatta a haját, és olyan beleéléssel adta elő a rasszista fiatal vezető srác szerepét, hogy nem szívesen találkoztunk volna vele éjszaka az utcán.
A cselekményt Danny Vinyard (Edward Furlong) meséli el, aki azzal kezdi a történetet, hogy visszaemlékszik arra az estére, amikor bátyja, Derek (Edward Norton) megölt két néger srácot, akik el akarták lopni a kocsijukat éjnek évadján. Lassan képet kapunk arról, hogy miért lett Derekből rasszista, és hogyan került a Venice Beach-i eltévedt fiatalok vezetőjévé. Danny és Derek a két lánytestvérükkel együtt, nyitott szívű fiatalok voltak, de már otthon, az apjuktól hallott sok maszlagtól, elkezdték más szemmel nézni a világot. Derek, tinédzser lévén, érzékeny és nyitott volt, ezért is rázta meg annyira, amikor az apjuk meghalt, és már akkor elkezdődött nőni benne a rasszizmus csirája. Venice Beachen találkozik egy emberrel, Cameronnal, aki kihasználva Derek összetört és befolyásolható lelkét, elkezdi istápolni a fiút, és az ő vezetése alatt Derekkel összeverbuváltat egy skinhead bandát, és mindenféle rombolásra, garázdaságra ráveszi a fiúkat, olyan emberek ellen, akik nem férnek bele a saját faji eszméjükbe. Derek egyre elvetemültebb, és amikor az anyja meghívja egy vasárnapi családi ebédre az udvarlóját – aki nem mellesleg zsidó származású tanár a középiskolában -, Derek olyan szinten kiprovokálja a veszekedést, és elüldözi a férfit, hogy az anyja úgy érzi, nem tud tovább együtt élni első szülött fia életfelfogásával, és elzavarja a házból. Danny, mivel apaképe már nincs, mindenben Derekre akar hasonlítani. De egy este ő is szembesül ennek az eszmének a “hatalmával”. Danny egyik éjszaka észreveszi, hogy egy néger srác betöri a kocsijuk üvegét, és el akarja lopni. Gyorsan szól Dereknek, aki magához vesz egy pisztolyt, és gondolkodás nélkül lelövi az egyik támadót, a másikat megsebesíti, majd odavonszolja az utca padkához, és pisztollyal fenyegetve kierőszakolja, hogy a srác ráharapjon a padkára, majd Derek minden megfontolás nélkül, olyan dühvel, haraggal és utálattal, amennyit magába tudott szívna az évek folyamán, minden erejével rátapos a srác fejére, aki egy állkapocs reccsenéssel azonnal meghal.
Danny összerogyva a kertben próbálja felfogni a szeme előtt lezajlott eseményeket, és hitetlenkedve néz Derekre, aki önelégülten és mosolyogva teszi a tarkójára a kezét, hogy az odaérkező rendőrök megbilincselhessék.
Dereknek az igazi kálváriája a börtönben kezdődik, ahol két tábor létezik: feketék és skinheadek. Derek persze a skinheadekkel kezd barátkozni, de a börtönben a mosodai részlegre osztják be egy néger srác mellé, aki tudomást sem véve Derek mellkasán lévő 20 centis horogkeresztről, beszél hozzá, és szórakoztatja.
Derek lassan 1 éve van bent, amikor elkezd neki feltűnni valami, és észreveszi, hogy a társai üzletelnek a feketékkel. Kiakad, és elszeparálódik tőlük, hiszen nem érti, hogy a fejében lévő eszmék és ideák hogyan férhetnek össze az “ellenséggel” való lepaktálással. A volt társai nem nézik ezt jó szemmel, és egy alkalommal 5-6-an elkapják a zuhanyzóban és megerőszakolják.
Dereket meglátogatja a tanára, Dr. Sweeney, aki szembesül a fiú zavarodottságával és megpróbál neki segíteni a testi és lelki felépülésében. Derek elkezdi érezni azt, hogy valami stimmel azzal az eszmével, amit az apja és Cameron plántáltak belé, hogy ez a kitalált gyűlölet arra jó, hogy levezessék a felgyülemlett haragjukat, de ezen kívül semmi másra. Rájön, hogy belefáradt az örökös haragba, és nem akar többé így élni, de nem tudja, hogyan fogjon hozzá. Dr. Sweeney segít neki, és könyveket küld neki, amik elgondolkodtatják. Szerencséjére a mosodai társa is észreveszi, hogy történt valami, és Derek tudta nélkül elintézi, hogy többet ne bántsák őt se a skinheadek, se a feketék.
Amikor Derek 3 év után kikerül a börtönből, egy olyan változáson megy keresztül, amire se a családja, se a régi baráti nincsenek felkészülve. Normális ember lett belőle, aki kemény árat fizetett a fiatalkori elgondolásaiért. Nincs felkészülve arra sem, hogy Danny, az öccse az elmúlt három évben kőkeményen követte a példáját, és a Venice beach-i skinhead banda erős tagja lett.  Olyan szinten bekebelezte a náci felfogás, hogy amikor be kellett adniuk egy házi dolgozatot történelem órára, ő a Mein kampf-ról irt teljes meggyőződéssel. A történelemtanár Dr. Sweeney-hez fordul, aki átveszi Danny történelem óráit, és első büntetésként azt kéri Dannytől, hogy írjon egy házi dolgozatot a bátyjáról. Dr. Sweeney nagyon jól érzi, hogy Danny “csak” a bátyja példáját akarja követni, de ő már tisztában van vele, hogy Derek leküzdötte a múltját, és nem akar visszatérni a skinheadekhez.
Mikor Derek hazaér, leül a családjával beszélni, és együtt elhatározzák, hogy új életet kezdenek, és elköltöznek innen, viszont még el kell intéznie valamit. Aznap este a banda nagy bulival várja Dereket, aki a gyilkosság miatt “hős” lett a szemükben. Derek beolvas Cameronnak és elmondja neki, hogy kilép ebből a fertőből, de Cameron megfenyegeti, erre Derek jól behúz neki egyet. Mivel Danny is megjelenik a bulin, együtt kell elmenekülniük onnan, és hazafelé Derek a hüledező öccsének, – aki nem érti miért változott meg a bátyja felfogása az elmúlt 3 évben – elmeséli, hogy mi történt vele a börtönben. A két fiú kibékül, és hazaérve a horogkereszttel teleposzterezett szobájuk faláról együtt szakítják le a képeket, zászlókat, véget vetve az évek óta bennük zajló gyűlöletnek, és haragnak.
Azt hihetnék, itt vége lehetne a történetnek, de az élet sosem ilyen egyszerű. A sors úgy érzi, hogy két ember életéért keveset bűnhődött Derek, és amikor másnap reggel bekíséri az öccsét az iskolába, egy fiatal srác lelövi Dannyt az iskolai WC-ben. A végzet fintora, hogy a gyilkos srác fekete volt. Dereknek kőkeményen meg kell tartania azt a hitét, amit az elmúlt két évben felépített, és még jobban pofon vágja az élet, hiszen az öccse a rasszizmus áldozata lett, még egy példát mutatva arról, hogy az előítélet és a rasszizmus erőszakot szül.
Hiszem, hogy van olyan ember a földön, akit ha meg is csapott a rasszizmus szele, sikerült belőle kijönnie, és találkozott az életében olyan emberekkel, mint  Dr. Sweeney, aki színes bőrű lévén, képes volt felkarolni egy neonáci srácot, mert meglátta benne az embert, és kitartott mellette a legkeményebb időkben is..

Őrült szív

 

A kamera nem hazudik – mondják, és ebben tényleg lehet valami, mert Jeff Bridges 1975 óta házas, párjával azóta is együtt van, és született 3 lányuk. Róla nem olvasunk a bulvárlapok hasábjain, hogy milyen kilengései vannak, maximum a sikereiről. Ráadásul Jeff annyira normális és emberi, hogy a szinészet mellett régóta fotózik, zenél és 1983-ban alapitott egy End Hunger hálózatot, mely az amerikai éhező gyerekek megsegítésére jött létre.( www.endhunger.com )
Az Őrült szív már a címében is megfogott, hiszen mindig is bírtam az “őrülteket”, akik eltérnek a hagyományostól, és mernek újak, mások lenni, mert bizony ehhez nagy bátorság kell. A rendező Scott Cooper, aki színészként és producerként már bizonyított, de ez volt az első rendezése, és nagyon jól sikerült, úgyhogy még biztos hallunk róla.
A történet főszereplője Bad Blake (Jeff Bridges), aki egy lecsúszott country énekes. Lepukkant kocsmákban lép fel, koszos motelekben alszik, dohányzik, iszik olyannyira, hogy képes az utolsó pénzét is inkább piára költeni, mint bármi másra. Régen befutott zenész volt, és egy fiatal sráccal Tonyval (Colin Farrell) lépett fel, akit ő tanított meg zenélni, de a srác egy Bad által irt dallal befutott, és szóló karrierbe kezdett.
Egy alkalommal az egyik bárban, ahol fellép, megismerkedik egy fiatal és vonzó újságírónővel Jeannal (Maggie Gyllenhaal), aki interjút szeretne vele készíteni. A riport szerkesztése közben, egymásba bonyolódnak, de ez a viszony Badnek mégis más, mint az eddigi egy éjszakás kalandjai, mert érzi, hogy Jean nem a lecsúszott country zenészt látja benne, hanem az embert. Bad két fellépés közt meglátogatja Jeant, aki egyedül neveli kisfiát, de az odafelé vezető úton autóbalesetet szenved, és összetöri magát. A lány befogadja és ápolja, amíg Bad törött lába meg nem gyógyul. Sajnos az együtt éléssel Jean egyre jobban látja, hogy Bad mennyire szenvedélybeteg, ami megnehezíti a mindennapjaikat. Egy alkalommal a zenészre bízza fiát, akik a városi forgatagban betérnek egy bárba, mert Badnek muszáj innia egyet. A kisfiú egy szempillantás alatt eltűnik, és csak órákkal később a rendőrség találja meg. Jeanben elszakad a cérna, és otthagyja Bad-et, akinek nemcsak egy szakítással, és egy elveszett eséllyel, de a büszkeségével is meg kell küzdjön, mert felkeresi a régi fiatal társa Tony, hogy az egyik nagy koncertjén Bad legyen a előzenekar. Bad úgy kiüti magát, hogy érzi, ez így nem mehet tovább, és felhívja a barátját, hogy segítsen neki a leszokásban. Bevonul el elvonóra, és 1 hónap múlva, kijőve a rehabilitációról, megpróbál új életet kezdeni. Anyagilag totál le van égve, úgyhogy kénytelen nyelni egyet és bevállalni a koncertet. 
Tony nagyon boldog, és a koncert olyan jól sikerül, hogy felkéri Badet a további együttműködésre. Egy alkalommal felkeresi Jeant, és a bocsánatáért esedezik, de a lány képtelen megbocsájtani, mert a gyerekénél nincs nála fontosabb, és nem bízik Badben, pedig szereti.
Bad nem adja fel, és nem csúszik vissza, Tonyval koncertezik és rengeteg pénzt keres. Az egyik koncertjének végén összefut Jeannel, aki időközben megházasodott, és neki ad egy borítékot, tele pénzzel, hogy ha nagykorú lesz a fia, adja neki.
Ha úgy vesszük, a film nem happy end, mert nem maradt együtt a lánnyal, de ha másképp nézzük, akkor viszont sikerült letennie az alkoholt, és nem szokott vissza.
Jeff Bridges 60 évesen forgatta ezt a filmet, és még mindig olyan vonzó, hogy bármelyik fiatalt lepipálja. Ráadásul ez volt élete egyik legjobb alakítása.
Anno ő volt a legfiatalabb, akit jelöltek Oscar díjra 22 évesenAz utolsó mozielőadás című film mellékszerepléséért, és most a legidősebbek egyike, aki 61 évesen kapta meg az első szobrocskát. Alábecsült színésznek mondják, amit én is vallok, hiszen Jeff Bridges egy olyan karakter, akit nem lehet beskatulyázni, és aki sokszor vállal inkább kis költségvetésű filmeket  egy jobb szerepért.

Erin Brockovich – Zűrös természet

 Erin Brockovich (Julia Roberts) egy egyedülálló anya, aki megpróbálja 3 gyermekét úgy nevelni, hogy közben megkeresse a kenyérre valót. Nincs könnyű helyzetben, mert egész életében háztartásbeli volt, és nincs semmilyen végzettsége és munkatapasztalata. Persze az összes állásinterjún visszautasítják, pedig megvan a magához való esze, és tényleg dolgozni szeretne. Aztán egy nap, amikor már semmi kiutat nem lát a csődből, bemegy a válóperes ügyvédje, Ed Masry (Albert Finney) irodájába, és közli vele, hogy mivel eddig Ed semmit nem tett le az asztalra, és Erin egy garast sem kapott a volt férjétől, ő addig innen el nem megy, míg Ed nem ad neki valamilyen munkát. Ed megszánja a nőt, és a legegyszerűbb feladatokat bízza rá – kávéfőzés, fénymásolás. Egy nap, mivel Erin egyedül van az irodában, neki kell összeállítania egy ügy dossziéját. Elkezdi beleásni magát az ügybe, ahol szépen-lassan kibontakozik egy gyógyszergyártó cég káros anyag felhasználása, amely a gyár körzetében a talajvízbe jutott éveken át, és a környező összes lakó, több száz ember mind valamilyen rákos megbetegedésben szenved, legyen szó férfiról, nőről, vagy kisgyerekről. Erin engedélyt kér Edtől, hogy utána járjon ennek az ügynek, és elkezd kőkeményen dolgozni. Szerencséjére, a szomszédja egy fiatal férfi, akivel összeismerkednek, és aki szívesen vigyáz a gyerekeire, amíg ő dolgozik.

Ahogy egyre jobban belelát a gyógyszergyártó cég körüli ügyekbe, úgy bontakozik ki egy hatalmas csalás, mellyel a cég félrevezette és manipulálta a lakókat, akik abban a hiszemben éltek lakhelyükön, hogy a víz, amelyben nap, mint nap fürdenek, és amelyből isznak, és főznek, az nem káros. A cég még egy saját orvost is felbérelt, akik félre informálták a lakókat a betegségeikről.

Az, hogy a mai világban már egyes cégeknél, mintha nem is emberek dolgoznának, hanem robotok, akiknek csak a pénz számít, eszméletlenül felháborító. Én még hiszek abban, hogyha elhelyezkedem egy cégnél, akkor megpróbálom a legjobbat kihozni a munkámból, és elkötelezem magam a cég mellett. Ez a film Erin miatt is példaértékű, aki bebizonyította, hogy három gyerekes egyedülálló anyaként is lehet sikeres valaki, ha tényleg akarja, és kiáll a hite mellett. Üljünk le egy percre és gondolkozzunk el a saját életünkön. Itthon, Magyarországon szerintem kisebbségben vannak jóval azok, akik azért dolgoznak, mert szeretik a munkájukat, és arra termettek, amit csinálnak. Nap, mint nap robotolunk, és elmegy mellettünk az élet, olyan emberekkel kell együtt dolgoznunk, akiknek az értékrendje egyáltalán nem fér bele a miénkbe, vagy esetleg barátokra lelünk, olyanokra, akikkel együtt sokkal többre vagyunk képesek, mint egyedül. Szerintem a mai világban nagyon fontos egy nő életében a munka és a karrier. Persze vannak olyanok, akik azt mondják, hogy világ életükben családra és gyerekekre vágytak, és sosem akartak karriert csinálni. Irigylem őket, hogy kielégíti az életüket a család, mert nem tagadom, nekem fontos, hogy dolgozhassak, és sikerüljön megoldanom dolgokat, vagy hogy ki állhassak egy nemesebb célért.

Erin és Ed perre viszik az ügyet több mint hatszáz lakó aláírásával, amit meg is nyernek. Az USA történelmében ez volt a legnagyobb pereskedés útján kifizetett kártérítés, amit ki kellett fizetni: cirka 333 millió dollár.
Erin azóta is dolgozik, férjhez ment és saját céget alapított, ahol hasonló ügyeket göngyölít fel.

Nem véletlenül Juila Robertset választották Erin megformálásához. Fantasztikusan játszik végig a filmben, és egyértelműen átérzem, amikor a csótányokat próbálva agyonütni, kiborul, hogy nincs lehetősége jobb életet teremtenie a gyerekeinek, és aztán addig megy és akar, és nem adja fel, míg sikerül neki nemcsak anyagi biztonságot nyújtani a gyerekeinek, de még egy olyan ügy mellett kiállni, és megnyerni, ami azelőtt még senkinek sem sikerült. Persze sokan vágyhatunk ilyen jövőre, de egy biztos, ennek is megvolt az ára, hiszen abban az időszakban Erinnek nem volt magánélete, és a gyerekeit többnyire mély álmukban látta. Mégis remélem, hogy egy nap megértik, milyen fontos, és követendő dolgot vitt véghez az anyjuk.

Fekete hattyú

 Fekete hattyú főszereplője, – egy kiváló fiatal tehetség és szépség -Natalie Portman, az Izraeli Jeruzsálemben született egy orosz művészcsalád egyetlen sarjaként, ezért nagyon szoros kapcsolata van a szüleivel mind a mai napig. A 30 éves színésznő, aki körülbelül kinéz vagy húsznak, már fiatal korában is nagyon tudatos volt. Elhíresült mondása, hogy “.. szívesebben vagyok okos, mint híres!”, ami, valljuk be, nem  divat az Amerikai filmszakmában, főleg nem Hollywoodban. Natalie már fiatal korában feltűnt a filmvásznon a Leon a profi című filmben, ahol még csak 13 éves volt, de felejthetetlen alakítást nyújtott Jean Reno oldalán. A színészkedés mellett modellkedett is, ami érhető, ha az alakját és a szépségét nézzük, mégsem szállt el magától, és sikerült neki mindig jó filmeket választania, legyen szó drámáról, vagy egy laza romantikus vígjátékról. Egy igazi összetett személyiség: már 8 éves kora óta vegetáriánus, és nagy állatvédő, folyékonyan beszél angolul és franciául, valamint tud még japánul és németül, és nemrég kezdett tanulni arabul is. És most, a Fekete hattyú kedvéért 6 hónapon keresztül napi 5-8 órát tanult balettozni, valamint 10 kilót lefogyott az amúgy is karcsú termetéből. Egyszóval nem egy olyan típus, aki alacsonyra tenné a mércét.

A Fekete hattyú egy fiatal balerináról szól, Nináról (Natalie Portman) aki 20 éves korára még mindig úgy él, mint egy 13 éves kislány az anyja oltalma alatt. Amikor új és világhíres balett rendező jön hozzájuk, kihirdeti, hogy az évadot Csajkovszkij:  Hattyúk tavával fogják megnyitni, és a főszerepért elkezdődik a kemény harc. Ez a szerep minden balerina álma, és Nina, aki mindig mindenben a tökéletességre törekszik, éjt nappallá téve gyakorolja a szerepet. A darab rendezője Thomas Leroy (Vincent Cassel) profi a munkájában, de nagy Casanova hírnevében áll. A próbákon Thomas ki is fejti Ninának, hogy a fehér hattyút tökéletesen el tudja táncolni, mert meg van benne a kellő ártatlanság és kecsesség, viszont a fekete hattyúhoz érzékinek, és csábítónak kell lennie. Nina, mivel érzi, hogy most valami többet kell tennie, hogy megkapja a szerepet, kirívó piros rúzzsal kirúzsozza magát, és bemegy Thomas irodájába, hogy meggyőzze a rendezőt, hogy ő  a legjobb. Leroy elmondja neki, hogy ahhoz, hogy egy balerina el tudja játszani a fehér és a fekete hattyút is, nem elég csak az egyik szerepnek megfelelni. Nina beletörődve menne ki az ajtón, amikor Leroy ellentmondást nem tűrve magához ragadja és megcsókolja a lányt, de ő nem hagyva magát megharapja Leroy száját. Mikor este a balerinák rohannak a faliújsághoz, hogy megnézzék, ki kapta a főszerepet, Nina oda se nézve elindul haza, de az egyik lány utána szalad és gratulál neki a főszerephez. Ezzel elkezdődik Nina kálváriája, és ahogy egyre jobban belelátunk a mindennapjaiba, úgy kezdjük érezni, hogy valami nem stimmel a lánnyal. A lidérces hangulatot fokozza a fantasztikus operatőri munka: az egész film alatt csak 50 fokos látószöge van a nézőnek a 145 fok helyett, igy, mivel szűk teret látunk folyamatosan – még kint az utcán is – a nyomasztó érzés fokozatosan belekúszik a lelkünk legmélyebb bugyrába is. Nina látomásai egyre durvábbak és ezáltal a fekete hattyú szerepe egyre jobb, ami Leroynak is feltűnik. Nina úgy érzi, hogy az egyik lány pályázik az ő szerepére, de amikor elkezd kiderülni, hogy sok mindent csak hallucinált, már Nina sem tudja mi az igazság. Teljesen összezavarodott lelkiállapotban ér oda a bemutató estélyére, de megpróbálja összeszedni magát. A darabban először a fehér hattyú táncol, és amikor vége az első felvonásnak, Nina az öltözőjébe siet, hogy felvegye a fekete hattyú jelmezt, és ekkor meglátja a szépítkező asztalánál a lányt a jelmezben. Dulakodni kezdenek, a nagy tükör összetörik, és Nina az egyik tükördarabot beleszúrja a lányba, majd bevonszolja a holttestet a fürdőbe. Gyorsan átöltözik és megy, hogy eltáncolja a rettegett fekete hattyú szerepét.

Nina olyan fantasztikusan és tökéletesen táncolja el a fekete hattyút, hogy a közönség állva tapsol, és Thomas Leroy büszkén veregeti a mellét, hogy jól választott. Mikor vége a második jelenetnek és Nina rohan az öltözőjébe, hogy ismét a fehér jelmezbe bújjon, bekopog az ajtaján a lány, hogy gratuláljon neki a fantasztikus előadáshoz, és elmondja, hogy Nina mennyivel jobb nála. Nina nem érti, hogyan lehetséges ez. Benyit a fürdőbe, ami üres, és sehol egy csepp vér, az öltözőben viszont a tükör össze van törve, és ekkor észreveszi, hogy a hely, ahová a tükördarabot szúrta a lányba, igazából a saját testén van, benne a hatalmas szilánkkal. A saját démonával hadakozott, de már késő, mikor visszamegy, hogy eltáncolja az utolsó felvonást szívét-lelkét beleadva, a záró jelenetnél egy emelvényről kell leugrania a színfalak mögé, mintha elrepülne, de a matracon földet érve már haldoklik. Leroy odarohan hozzá, hogy kiküldje a közönség elé a tapsviharba, azonban észreveszi, hogy a lány tiszta vér, aki a fülébe súgja, hogy: – tökéletes volt! – Ez volt Nina veszte, hogy nemcsak a fehér oldalon akart tökéletes lenni, de a sötét oldalon is, amit tudjuk, hogy lehetetlen, hiszen nem lehetünk egyszerre jók és rosszak egy adott pillanatban.
Lassan, ennyi filmnézéssel és évvel a hátam mögött kezdem azt gondolni, hogy nem minden esetben kapja a legjobb film a nevezetes Oscar díjat, ami idén is így volt. Ez a film méltán megérdemelte volna, nemcsak Natalie Portman szerepéért, de az operatőri és legjobb film kategóriában is. Aki szereti a filmnyelv (kamera, vágás, zene, szereplők) művészi fokozását, annak mindenképpen ajánlom ezt a filmet, annak ellenére, hogy nem művészfilm. Jó szórakozást hozzá!

A kísérlet

  Lábjegyzetként leírom, hogy Whitaker igen színes életet él már fiatal kora óta: ha nem állt volna színésznek, akkor kimagasló tenor énekes lett volna, mert több, mint öt évig tanult operát a második diplomája megszerzése alatt. Emellett különleges tehetsége volt a focihoz is, de sajnos lesérült a térde egy alkalommal, így felhagyott vele. Nem mellesleg fekete öves karatés, és vegetáriánus True nevű lányával együtt.

Röviden ennyit Whitakerről, mert meg kell említenem a film másik főszereplőjét, Adrian Brody-t, aki szintén kimagaslót nyújt ebben a filmben. Sokan a Zongorista című filmből ismerhetjük, ahol egy zsidó zongoraművészt alakít, nem kímélve magát, az amúgy sem vastag Brody 15 kilót fogyott a Zongorista film kedvéért.
De térjünk vissza A kísérlethez, amit a Szökés című sorozat rendezője Paul Scheuring készített, és csakis DVD változatban jelent meg, a mozikban nem is játszották, pedig rengeteg filmet lepipált volna a filmvásznon.
A történet alapját egy igazi börtönkísérlet adja, melyet 1971-ben végeztek a Stanford-i Egyetemen Philip Zimbardo vezetésével. A kísérlet lényege az volt, hogy kiválasztottak 20 önkéntest, akik véletlenszerűen vagy rabok, vagy őrök lettek.
A film elején a válogatáson találkozik Travis (Adrian Brody) és Barris (Forest Whitaker), akik első ránézésre nyugodt, békeszerető emberek, és jót is beszélgetnek egymással. Travis hisz a megbocsájtásban és a magasröptű filozófiákban, ezért is nagy álma, hogy Indiába utazzon újdonsült barátnőjével, de ahhoz nem kevés pénz kell. Így úgy dönt, hogy jelentkezik erre a kísérletre, ami 14 napig fog tartani és napi 1000 dollárt fizetnek. Barris 42 éves, de még most is az anyjával él, aki a mai napig terrorizálja őt, ezért is “menekül” ebbe a kísérletbe. Első nap leviszik a rabokat egy börtönnek kialakított alagsorba, ami teljes mértékben fel van kamerázva és elmondják a feltételeket, melyek lényege öt szabály, amit ha nem tartanak be, véget vetnek a feladatnak, és senki nem kap pénzt. Az 5 szabály tartalmazza, hogy erőszakot nem alkalmazhatnak, a raboknak mindent meg kell enniük, a rabok nem szólalhatnak meg, csak ha szólítják őket, ha valaki megsérti a szabályokat, az őröknek meg kell regulázni a vétkes rabot.
A kísérlet első 24 órája viszonylag nyugodtan telik, és a rabok-őrök lazán viselkednek egymással. Travis végül rab lett, Barris pedig őr. A második napon kosárlabdáznak a rabok az őrök felügyelete alatt, és egy véletlen elrepült labda eltalálja az egyik őrt, akinek elered az orra vére. Itt valami eltörik, és az őrök nem jópofiznak többé. Szépen-lassan, óráról órára kialakul, hogy ki a vezérbika az őrök és rabok között is. Barris az őrök között hamar átveszi az irányítást, és érdekes módon rajzolódik ki a jellemében az anyjától hallott megalázás élvezete, egy visszafogott, kedves és nem mellesleg hívő emberből elég hamar válik kegyetlen kiképzőtisztté. Travis képtelen elviselni az igazságtalanságot és kegyetlenséget, így hamar a védtelenek, és megalázottak védelmébe siet, aminek az lesz a következménye, hogy felhívja magára Barris figyelmét, aki kihívásnak tekinti Travis viselkedését, és egyre jobban megalázza: először “csak” kikötözteti a többi őrrel egy székhez, és tar kopaszra vágja a haját, majd felrúgja székestől együtt, és rávizel, amihez vígan csatlakozik egy pár betintázott őr. Hamar kiderül, hogy az őrök között sem mindenki élvezi az elvetemült cselekedeteket, vannak akik viszont nagyon is. Ahogy telnek a napok, egyre több rab meghunyászkodik, egyre több őr kezdi élvezni a kegyetlenkedést, és már egyik jelentkező sem emlékszik arra, hogy kik ők valójában, és mit keresnek itt. A túlélés, vagy az elnyomás hajtja őket. Az egyik őr, erős ferde hajlammal megáldva meg akarja erőszakolni az egyik rabot, de nem sikerül. Az őrök, hogy visszafogják a rabokat, különválasztják őket, és Travist bezárják egy csőbe. Travis felfedezi, hogy a csőben is van kamera, így hamar rájön, hogy a kísérlet vezetői nagyon is fel voltak készülve az erőszakra, és nem fogják leállítani a kísérletet, hiszen nem egy rabot vertek meg az őrök, és még mindig folyik a teszt. Travisnek sikerül kiszabadulnia csőből a kísérlet hatodik napján, és talán éppen jókor, mert a homoszexuális hajlamú őr megint elkapta a kispécizett rabot, és ismét megpróbálkozik annak megerőszakolásával. Travis hamar kiüti, majd a rabbal együtt “kivonják a forgalomból” az őrt. Innentől felpörögnek az események, mert Travis elkezdi kiszabadítani a rabokat, akik olyan szinten vannak felbőszülve, hogy az őrök menekülőre fogják, és már nem számít semmi szabály, vagy hogy vége lesz a kísérletnek, a rabok rárontanak az őrökre, és a 6 nap alatt az összes megaláztatás által felgyülemlett feszültséget, és gyűlöletet kiadják magukból, mire végre nagy nehezen megszólal a sziréna és a kísérletnék hivatalosan is vége szakad. Ahogy kiengedik az alanyokat a napfényre, hirtelen mindenki ráeszmél, hogy hogyan fajulhatott élet-halál harccá 6 nap alatt egy “játék”. Barris a 42 év megalázottság után végre valakinek érezte magát őrként, akinek van hatalma, és rettentő csalódott, hogy véget ért a börtönlét. Forest Whitaker arcán leírhatatlan a változás a film utolsó képkockáiban, már csak ezért is érdemes megnézni a filmet.
És a konklúzióról sem feledkezzünk meg: Travis életfelfogásában egyértelműen kinyilatkoztatta, hogy az emberiség áll az evolúció csúcsán, és nagyban különbözik az állatoktól. Az egyik “cellatársa” a hatodik nap után megkérdezi tőle, hogy most is így gondolja-e? Travis annyit felel, hogy igen, mert az ember tehet valamit, változtathat valamit, míg az állatokat az ösztönük hajtja.
Néha azt gondolom, hogy az állatok nem tudnak úgy viselkedni, mint egyes emberek, például amikor azt hallom a híradóban, hogy az édesapa lelőtte a feleségét, majd végzett magával, és mindezt végighallgatta a 17 éves fiúk. Majd, amikor a tragédia után a fiút rokonok magukhoz veszik, valakik kipakolják a házukat tévéstől, számítógépestől, mindenestől. Hát milyen ember az ilyen, hogy már az sem szent neki, hogy egy tragédiát átélt, egyedül maradt, adósságokat örökölt fiút rabol ki?? Na, ilyenkor gondolom azt, hogy az állatok “szimplán” megeszik, vagy megölik a gyengébb társaikat, de megalázni, szégyenbe hozni, bűnözővé tenni egymást nem fogják tudni tenni soha! Hála a Jóistennek!
Végszóként Zimbardó jelentésének egy részét olvashatjátok az 1971-es kísérletet követően:
„Hat nap elteltével véget kellett vetnünk a játékbörtönnek, mert amit láttunk, iszonyatos volt. Többé már nem volt nyilvánvaló sem számunkra, sem a legtöbb kísérleti személy számára, hogy hol végződnek ők és hol kezdődnek szerepeik. A többség valóban »rabbá« vagy »börtönőrré« vált, és többé nem voltak képesek tisztán különbséget tenni a szerepjátszás és saját személyük között. Viselkedésüknek, gondolkodásuknak és érzéseiknek szinte minden aspektusában drámai változások következtek be. Nem egészen egy hét alatt a bebörtönzés élménye (időlegesen) elmosta az egész addigi életük során tanult dolgokat; felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket, és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre. El kellett borzadnunk, amint láttuk, hogy egyes fiúk (»őrök«) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben, miközben mások (»foglyok«) szolgálatkész, engedelmes, dehumanizált gépekké váltak, akiket csak a menekülés, a saját egyéni túlélésük, valamint az őrök ellen halmozódó gyűlöletük foglalkoztatott.” 

Ízek, imák, szerelmek

 Valahogy még mindig nem tudtam elengedni azt a témát, hogy a mai világban egy nőnek, sőt egy férfinak is ugyanolyan joga van megtalálni önmagát, mint bárkinek. És ha ez arról szól, hogy kiderül, nem a legjobb partnert választottuk ebben, akkor nem szabad hozzá ragaszkodnunk.

Elizabeth (Julia Roberts) 8 éve van együtt a párjával, akihez hozzáment. Sikeres író, megvan a biztos egzisztenciája is, valami mégis hiányzik az életéből. Ami nem más, mint a gyerekkora óta dédelgetett álom, hogy utazzon. Párja ebben nem partner, és ettől Elizabeth szenved, de nem tudja mit tegyen. De nem csak emiatt érzi egyre kényelmetlenebbnek magát a házasságában, a választ mégsem tudja igazán megfogalmazni. Míg egy nap arra nem ébred, hogy ez így nem mehet tovább.Egy nőnek nagyon nagy bátorságra van szüksége ahhoz, hogy 30-on, 40-en, 50-en túl váltson, és beadja a válókeresetet, Elizabeth mégis megteszi és elutazik Olaszországba, hogy megtalálja az igazi önmagát és véget vessen a párkapcsolataiban jelentkező folyamatos megfelelésnek. Rómában megtapasztalja az élet élvezetét, és meg is tanulja élvezni a saját életét, megfűszerezve a fantasztikus olasz gasztronómiai csodákkal.
Pár hónap múlva onnan tovább utazik Indiába, hogy megtanulja meditációt, és belső hangjára való összpontosítást. Végül Balira utazik, ahol megtalálja a szerelem, de nem tud vele mit kezdeni. Utazása során számos érdekes emberrel találkozik, akiktől mindig tanul valamit magáról, az életéről, mások életéről.
A film végét nem árulom el, mert még most is játsszák a mozikban, és ha valakinek kedve támad..
A történet önéletrajzi ihletésű, Elizabeth Gilbertről, akinek ott volt a kezében minden a boldogsághoz: jóravaló férj, nagy ház, befutott karrier, és valamiért mégsem érezte magát boldognak. Kiderül, hogy amióta párkapcsolatban élt, minden egyes férfihoz olyan szinten alkalmazkodott, hogy közben elfelejtett önmaga lenni, ami a legfontosabb az életben.
A film választ ad arra is, hogy mi az, amiért élünk ezen a földön, országoktól, szokásoktól, hittől függetlenül: a boldogság keresése. És ahhoz, hogy igazán boldogok legyünk, szeretnünk kell magunkat annyira, hogy erre megadjuk az esélyt..

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!