Atlas Shrugged

Az első, ami beugrott erről a filmről, három szó volt: színtelen-szagtalan-gáz (mire jók a kémia órák). Ebben a filmben tényleg megmutatkozik egy rendező fontossága, mert teljesen elcseszte ezt a jó kis alapötletet. Ráadásul Ricky Gervais, a főszereplő is mindent beleadott, és nagyon jól alakította a szerethető lúzer figurát, és mégis kevés volt, de még mennyire, hogy  bekerüljön a nézhető vígjátékok kategóriájába.

Mark (Ricky Gervais) 40 éves, kevés egzisztenciával rendelkezik, éppen ki akarják rúgni a munkahelyéről, ahol oktató filmekhez ír forgatókönyvet a XIV. századról, és nem utolsó sorban a kinézete sem az az Adonisz típus. Aztán találkozik egy lánnyal, aki nagyon megtetszik neki, de esélye sincs, mert a lány őszintén megmondja neki, hogy elmegy vele vacsorázni, mert egy közös ismerősük megkérte rá, de semmilyen szempontból nem vonzódik Markhoz.
Aztán egy nap Mark agyában összeérnek a drótok, és hazudik. Éppen a bankból venné ki az utolsó 300 dollárját, amikor azt hazudja, hogy 800 dollárja van a számláján. Mivel ebben a világban senki sem hazudik, és az emberek mindent elhisznek, amit a másik mond, így a bank alkalmazottja szó nélkül kifizeti neki a 800 dollárt. Így kezdődik Mark kálváriája. Anyja haldokló kórházi ágya mellet nem bírja elviselni, hogy mennyire fél és kétségbeesett az anyja, így azt hazudja neki, hogy ne féljen, mert a halál után, nem az örök semmiségbe kerül, hanem egy olyan helyre, amiről mindig is álmodott, és ahol ott lesz az összes ember, akit szeret. Az anyja mosollyal az arcán hal meg, de mivel a kórház dolgozói meghallották ezt, a hír villámgyorsan elterjed, és másnap Mark háza előtt több száz ember gyűlik össze a sajtóval egyetemben, hogy megkapják a választ, a kérdésükre, a halál után tényleg csodaszép helyre kerül mindenki?
Mark egész éjjel azon dolgozik, hogy mit mondjon a kint várakozó embereknek, aztán másnap reggel kiáll a tömeg elé, és elmondja, hogy az életet egy ember irányítja fent az égben, aki felelős minden jóért és rosszért.
A film mégis inkább a romantika felé húz, és persze a végén a kiszemelt lány beleszeret Markba, mert bár lehet, hogy alacsony, és töpszli orrú, mégis mellette a legboldogabb.
Nincs is ezzel semmi baj, de mégis olyan nézhetetlenül lett elkészítve ez a film, hogy az hihetetlen. Van egy jó sztori, vannak benne jó színészek, mégis az egésznek nincs semmilyen átütő ereje. Már az első percekben kiderül, hogy C kategóriás. Spielberg biztos másképp nyúlt volna hozzá ehhez a témához, igaz ő nem kifejezetten a vígjátékokra szakosodott. De például ott van a Minden6ó Jim Carrey és Morgan Freeman főszereplésével, ami szintén egy olyan világot mutat be, ami nem létezik, hiszen nem játszatunk isten egy hétig, mégis magával ragadó, és vicces vígjáték.
Egyszóval, nagyon sajnálom, hogy ennyire elrontották ezt a filmet, már csak azért is, mert a főszereplő, Ricky Gervais kifejezetten szimpatikus volt, és jól játszott. Jó lenne őt nagyobb horderejű, komolyabb filmekben is látni.

  Elég nehéz női szemmel a pasik oldalát bemutatni, vagy inkább lehetetlen, mert nő vagyok, de megpróbálom megérteni őket, és ezáltal sokkal közelebb kerülhetek hozzájuk. Szerintem mindannyian estünk már bele abba a hibába, hogy randiztunk, vagy véletlenül összefutottunk egy sráccal, megtörtént a telefonszám csere, de azután nem történt semmi. Gigi (Ginnifer Goodwin) is ebbe a hibába esik számtalanszor, és nem érti, hogy mi a gond vele. Aztán megismerkedik Alex-el, akitől nem akar semmit. Összebarátkoznak, és a srác nyíltan és őszintén segít neki a párválasztásban, és felnyitja Gigi szemét, hogy amikor egy pasi azzal jön a másik randin, hogy fél évre el kell utaznia a világ másik végére, akkor férfi nyelvre lefordítva: Nem kellünk neki eléggé! Gigi csak az egyik szemszögből bemutatott szál a filmben arról, hogy mikor és miért nem kellünk eléggé. Számos példa mutatja meg, hogy észrevehettük volna a jeleket, de nem akartuk. Az egészben az a legszebb, ha ezeket a tüneteket képesek vagyunk felismerni, és adott esetben nem jegygyűrűt várni, vagy egy repülőjegyet, hogy “gyere velem te is”. Mert ha nem nyitjuk ki a szemünket, akkor örök kudarcokra ítéljük magunkat. Az én véleményem szerint kellenek a kudarcok, hogy megerősödjünk, és tanuljunk belőlük, de nem folyamatosan. Ha azt vesszük észre, hogy 10 kapcsolatból 11 végződött ugyanúgy, akkor ott nem a pasik rontottak el valamit, hanem mi nem vettük észre a jeleket. De az, hogy konkrétan mi az, amiben változtatnunk kell, azt csak saját magunk fejthetjük meg, senki más. Viszont, -mint már korábban írtam- a tükörbe nézés az egyik legnehezebb dolog a világon..De ha sikerül, akkor a sorstól meg fogjuk kapni azt a bizonyos repülőjegyet…

Edward Zwick, a film rendezője, már számos sikeres filmet rendezett. Nevéhez fűződik a Szenvedélyek viharában Brad Pitt-el a főszerepben, a Véres gyémánt Leonardo DiCaprio fantasztikus alakításával, a Traffic és még sorolhatnám. Pont ezért a sokszínűségéért nem lehet beskatulyázni a rendezőt sem, és ez érezhető a Szerelem és más drogok című filmen is. Nem egyszerűen romantikus vígjáték, és nem is kifejezetten filmdráma, és nem csak egy egyszerű képet mutat az amerikai kaotikus gyógyszeripar ábrázolásáról. Ebben a filmben benne van mind a három műfaj.

A mai világban egy egyoldalúan elkészített filmet már szóra sem méltatnak, muszáj, hogy valami pluszt adjon, vagy a történetben, vagy az ábrázolásban. Ez a film megosztotta a kritikusokat is. Sokaknak tetszett, amiért meg van tűzdelve számos pikáns szexjelenettel, és azért is, mert bepillantást enged a gyógyszergyártó cégek nyereséghajhászásába. Viszont sokan támadták, mivel a film eleje nagyon pörgős, nem jó a kezdése, ezt én is bevallom. Amikor elkezdek olvasni egy könyvet, már az első sorok-oldalak után tudni fogom, hogy tetszik-e, ugyanígy vagyok a filmekkel. Fontos a kezdet, mert az mutatja meg a film alaptörténetét, hogy hol kezdődött minden.

Jamie (Jake Gyllenhaal) jó nevű, gazdag családból jött, ahol a sikeresség elvárt. Ő valahogy mégis kilóg a sorból. Kilép az orvosi egyetemről, és inkább elmegy egy kisvárosba, ahol gyógyszerkereskedésbe kezd. A kezdeti nehézségek után, hamar rákap az eladás izére, hiszen elég meghódítania a csinos kórházi recepciós lányokat, hogy bejusson egy-egy orvoshoz. Mivel Jamie imádja a könnyű kalandokat, lubickol a munkájában. Aztán egyszer találkozik Maggie-vel, aki szintén kapható a könnyű szexre, valahogy mégis különbözik a többi lánytól. Nem akar komoly kapcsolatot, míg a többi lány azt gondolja, ha lefekszik Jamie-vel, közelebb kerülhet hozzá. Maggie szabadszellemű, öntörvényű, és eléggé szókimondó, ami Jamie-t rendre a lány ágyába csalja vissza. Mikor kapcsolatuk kezd komollyá válni Maggie visszahátrál, de Jamie nem hagyja annyiban. A cége kikísérletezi a Viagrát, amit Jamie is árulni kezd, és egy csapásra befut. Mikor egy alkalommal Jamie-t konferenciára hívják egy másik városba, a lány is elkíséri. Míg Maggie fiút várja, meglát egy plakátot a szemközti épületen, ahol szintén konferenciát tartanak. Olyan emberek mesélik el a történeteiket, akik a Parkinson kór valamelyik stádiumában vannak. Maggie végre nem érzi magát egyedül, mert nála is hosszú évek vizsgálatai bebizonyították, hogy szintén Parkinson kóros. Jamie átmegy hozzá erre a gyűlésre, és ott szóba elegyedik a bárpultnál egy férfival, akinek a felesége szenved Parkinson kórban már több tíz éve. Jamie megkéri, adjon valami jó tanácsot, hogyan tudna segiteni Maggie-nek. A férfi azt mondja neki: “Ha hazaértek, csomagolj össze és menekülj el, amíg nem késő, mert a Parkinson kór pont azt öli meg a szerelmedben, amit a legjobban szeretsz benne. Leépiti az agyát, míg egyszer csak azon kapod magad, hogy a szaros pelenkákat cseréled rajta!” Jamie-t ez teljesen lesokkolja – nem csoda – és érzi, hogy elbizonytalanodik és elkezdi Maggie-t mindenféle vizsgálatra és kezelésre küldeni, amikor egyszer csak Maggie ezt megelégeli, és azt mondja: “ELÉG! Élni szeretném az életemet, és nem beleőrűlni a gyógykezelésekbe!” A lány tudja, hogy ez a betegség gyógyíthatatlan, de Jamie képtelen ezzel szembenézni.

Szakítanak. Jamie megkapja Chicagót, hogy az ottani kórházakat és orvosokat hódítsa meg a Viagra forgalmazásával. Mikor az elköltözés papírdobozai közt megtalálja a videokamerát, amit előszeretettel használtak Maggie-vel, belenéz. A lány az ágyban, az egyik együttlétük után elmondja, hogy milyen boldog, és tudja, hogy ezekért, a percekért érdemes élnie, még akkor is, ha ez lenne az utolsó. Jamie megkeresi Maggie-t, és persze kibékülnek. A film vége, mondhatjuk Happy end, de ha belegondolunk, hogy Maggie-nek miket kell majd megélnie, és Jamie mit vállalt magára, akkor mégiscsak keserédes lesz a szánk ize.

Az a baj, hogy annyi szerelmes limonádé készült az elmúlt 20-30 évben, hogy már csak legyintünk rá: “Ez is csak egy egy csöpögős, nyálas, sírós film!” Pedig hölgyeim és uraim, az élet erről szól, a szerelemről. Mindenki keresi, hajszolja, élvezi, vagy szenved tőle, de nincs olyan ember a földön, akinek ne lenne fontos az életében..

 A történet azzal indul, hogy két cowboy elvállal egy nyári munkát a Brokeback hegységben. Azalatt az idő alatt, amíg fent dolgoznak a hegyekben, nem csak összebarátkoznak, de egymásba szeretnek. Mégis, amikor letelik a munka, úgy válnak el, mintha semmi nem történt volna. Még egymásnak is szégyellik bevallani az érzéseiket. 4 év múlva találkoznak, amikor már Ennis (Heath Ledger) feleségül vette korábbi barátnőjét, és született két lányuk. Ismét felmennek a hegyekbe és lubickolnak a boldogságban, amíg Jack (Jake Gyllenhaal) el nem mondja az álmát, hogy vegyenek egy farmot, és éljenek ott együtt. Ennis elmeséli, hogy amikor 9 éves volt, az apja kivitte őt és a testvérét a lakhelyük melletti sziklákhoz, és megmutatott egy hullát, aki egy meleg farmer volt, és együtt élt egy másik férfival. Egy ismeretlen halálra kínozta, mert a környék lakosai nem tudták elviselni, azt hogy két férfi együtt élje le az életét. Ez a háttér információ meghatározza az egész filmbéli karakterét Ennisnek. Képtelen elfogadni, amit Jack iránt érez, de nem tudja megállni, hogy ne találkozzon vele. Az események sodrásával egy szerelmi dráma bontakozik ki. Én két embert látok, akik igazán csak egymás mellett lehetnek önmaguk, és boldogok, de a társadalom, amiben élnek, ezt soha nem fogadná el. A küzdelem és a lelki vívódás vége az, hogy Jack szakít Ennissel, és megvalósítja álmát egy másik férfival, aminek halál a vége. Jacket is addig verik és kínozzák, míg bele nem hal a sérüléseibe. Ennis meggyötörten örök magányra ítéli saját magát. Jack után pedig nem marad más, csak egy szekrénybe akasztott kockás ing, amit akkor viselt, mikor megismerkedtek és mindkettőjük sorsa megpecsételődött..
Sokszor éreztem magam már én is kakukktojásnak, olyannak akit néznek, és nem értenek, ezért is kavar fel minden olyan film, ahol a téma a diszkrimináció, legyen szó melegekről, feketékről, szegényekről, művészlelkekről. Felháborít az, hogy az emberek megijednek a másságtól és nem akarják megismerni. Én sem vagyok szent, sajnos nekem is vannak előítéleteim, de folyamatosan küzdök ellenük, hiszen hogyan várhatom el, hogy engem megértsenek, ha én képtelen vagyok mást megérteni? És az élet nem pont arról szól, hogy leküzdjük saját magunkat, szembenézzünk a félelmeinkkel és tanuljunk a hibáinkból?
Azzal sosem értettem egyet, hogy azért, mert 100-an állítanak valamit, akkor nekem is azt kell mondanom. Mindig is szerettem felülvizsgálni a dolgokat, és az én elképzelésemnek megfelelően értékelni. Azért, mert a mai napig sokan támadják a melegeket, én még nem fogom. Sőt, inkább azt ítélem el, aki képes azért fizikálisan, vagy akár lelkileg terrorizálni valakit, mert az más.
Muszáj, hogy nyissunk egymás felé, és kíváncsiak legyünk a másikra, különben elvész az emberség.
Ezt a történetet egyik Amerikai rendező sem merte bevállalni, végül Ang Lee kapta, aki egy Tajvani származású, Amerikában élő filmrendező. És, – csak hogy happy and legyen a vége- Ang Lee megkapta ezért a filmért a legjobb rendezőnek járó Oscar díjat, amit úgy vehetett át, mint első kelet-ázsiai származású rendező, aki megkapta ezt a szobrot.

A szív hídjai egy fantasztikus és emberi alkotás. Az alaptörténettől kezdve a színészek játékán át a rendezésig áthatja professzionizmus. A történet egy átlagos amerikai kisváros családi életével kezdődik. Francesca (Meryl Streep) útjára engedi férjét és két tinédzser lányát a hétvégi vásárra. Mivel Francesca élete a háztartás körül forog, alig várja, hogy egy kicsit egyedül legyen, és nyugodtan lazíthasson. Mikor megáll egy kocsi a háznál, Francesca útba igazítást ad az idegennek, Robertnek (Clint Eastwood), aki a National Geographic fotósa, és a Madison megye fedett hídjairól jött készíteni fotósorozatot. Együtt utaznak a autóban a két mérföldre lévő hídhoz, és mint ahogy két idegenhez illik, feltérképezik egymást. Francesca bizalmatlan, de a szikra már felcsillant, nincs mit tenni. Valami elindult, és szépen lassan közelítenek egymás felé. Aznap este megvendégeli Francesca Robertet, és egy jót beszélgetnek. Nem láttunk sokat Francesca családi életéből, de egyből érezhető, hogy Roberttel felszabadultabb, és inkább önmaga lehet, mint a családja előtt.

Az alatt a négy nap alatt, amíg Francesca családja távol van, nem tud gátat szabni magának, és szabadjára engedi a férfi iránt kialakult vonzalmát, ami kölcsönös. Olyan pillanatokat élnek át együtt, mint még soha azelőtt.
És most nézzünk mélyen magunkba, és mondjuk azt, hogy még sosem voltunk olyan helyzetben, hogy másra vágytunk, mint ami volt. Ha nem is házasságon belül, de már kisiskolás korunkban is megeshetett, hogy igazából Tomira vágytunk, miközben Pistivel leveleztük végig az órát. És ez nagyon rossz érzés, ha kicsiben, ha nagyban játszódik le az emberben. Bevallom, nekem volt tinikoromban, hogy jártam egy fiúval, miközben a haverjába voltam beleesve. Utólag visszagondolva, olyan naivan álltam a kérdéshez, de persze a barátom haverja összejött az akkori legjobb barátnőmmel, úgyhogy elmondhatom, hogy ez már egy brazil szappanoperához hasonlít. De az érzés mégis ugyanaz marad, hogy másvalakire vágyunk, miközben nem vele köteleztük el magunkat. Pokoli..
Francesca és Robert, ahogy közeledik a negyedik nap vége, egyre inkább magukba fordulnak. Robert megkéri Francescát, hogy tartson vele, szökjenek meg együtt. Francesca már összecsomagol, de mégis képtelen otthagyni a családját. A félelem, hogyha menet közben mégis csalódnának egymásban, visszatartja. Azt sem tudja, hogy a férfi ugyanazt érzi-e, mint ő, teljesen összetörve, pánikba esve ül és gyötrődik, mikor Robert azt mondja neki, hogy ilyen bizonyosság, csak egyszer van az életben, már aki megtalálja…
Mit tehet az ember ilyen helyzetben? Régen ez nem lehetett kérdés, maradni kellett, és beletörődni, de ma már teljesen más világot élünk. Ma már megtehetjük, hogy szembe nézzünk azzal, ami nem megy, és változtatunk rajta. És mégis, rengeteg pár él körülöttem, akik nem boldogok. Kényszerből, megszokásból, elvárásból együtt maradnak párjukkal.
Én hiszem azt, hogy az én társam, nekem az igazi, és csak remélni merem, hogy ő is gondolja-fogja gondolni, különben nem mentem volna hozzá feleségül. De mégis, a mai világban semmi sem garantálja azt, hogy mi együtt fogunk megöregedni, csak bízhatom benne, és megtehetek mindent, hogy ő boldog legyen mellettem, és ő is nekem, hogy én is boldog legyek mellette.
Fiatalabb koromban azt mondták, hogy majd ha házas leszek másképp fogok gondolkodni a szerelemről, a kapcsolatokról, amikor azt hittem, hogy a szerelem örökké tart, ha megtaláljuk az igazit, és ha boldogtalanok vagyunk, és a párunkat ez nem érdekli, akkor egyszerűen nem érdemel meg minket és ott kell hagyni.
Én ezt most is így gondolom. És ha fordított esetben a társam úgy érezné, hogy nem boldog mellettem, mindent megtennék, hogy ez megváltozzon, de ha akkor sem lesz jobb, akkor mindenáron nem fogok ragaszkodni hozzá, mert így akkor az esélyét venném el attól, hogy valaha még boldogok legyünk, együtt- vagy külön.
Meryl Sreep és Clint Eastwood fantasztikusan ábrázolták ezt a fajta vívódást és gyönyört egyszerre.
Először 20 évesen láttam ezt a filmet, és egyáltalán nem értettem, hogy miért választja Francesca a családot, ahol ő nem sokat számít, azzal szemben, amit Robert adhat neki, ahol ő jelenti a világmindenséget. Azért maradt ott, hogy 20 évvel később, a férje, a haldokló ágyán megvallja neki, hogy tudja, Francesca többre vágyott, de annyira szereti, hogy nem tudott volna nélküle élni? Feláldozni az életünket egy olyan emberért, akit nem tiszta szívből szeretünk? Ezzel nemcsak magunkat csapjuk be, hanem őt is. Szerintem..
 Most, 12 év elteltével sem értem, és őszintén megmondva, azt kívánom, hogy sose értsem meg, mert akkor minden, amiben hiszek, semmit nem fog érni. Hiszek a szerelemben és a boldogságban,  szerintem az ember célja alapvetően a boldogság keresése..

Az alkoholizmus, valljuk be, Magyarországon minden második családban előfordul. A statisztikák szerint nem csak Európában járunk az élen, az Egészségügyi Világszervezet 2008-ban 34 országot vizsgált meg az alkohol fogyasztási adatok alapján, ahol Magyarország megkapta a bronzérmet. Szerintem ehhez nagyban hozzájárul az, hogy még most 2010-ben sem akarunk mi magyarok tudomást venni arról, ha betegek vagyunk, és függünk valamitől. És amíg nem ismerjük be saját magunknak a problémát, addig esély sincs a gyógyulásra. Én amióta az eszemet tudom, mindig is ellene voltam mindenféle drognak, és mindenféle függőségnek. Ha beszélgettem egy olyan emberrel, aki sokszor ivott, vagy kábítószert használt, és megpróbáltam meggyőzni róla, hogy hagyja abba, többnyire az volt a válasz, hogy “de hát te meg dohányzol, ugyanúgy függsz tőle”, amire én azzal védekeztem, hogy de a cigarettától nem kerülök más tudatállapotba. Ha őszinte akarok lenni, mindkét oldalon van igazság. Aztán 2006-ban a párom erős rábeszélésére, megpróbáltunk együtt leszokni a dohányzásról. Pokoli volt, de nem is a nikotin éhség, hanem a rádöbbenés, hogy milyen szinten függtem a cigitől, és hogy mennyit jelentett nekem, még ha káros is. El szégyelltem magam, mindazok előtt, akiknek előtte “osztottam az észt”. Azóta nem dohányzom, csak alkalmanként, de amíg élek, tudom, hogy olyan dohányos leszek, aki nem gyújt rá. Most már sokkal jobban megértem azokat, akik azt mondják: “XY vagyok, alkoholista és 348 napja tiszta”.

Na de kanyarodjunk vissza a filmhez. A történet pont attól nem mindennapi, hogy bárkivel megeshet. Alice (Meg Ryan) és Michael (Andy Garcia) látszólag boldog házasságban élnek két szép lányukkal. Igaz, Alice többször szeret kirúgni a hámból, mint kellene, de Michael mindig ott van mellette. Egy alkalommal Alice annyira kiüti magát, hogy amikor hazaér, a nagyobbik lánya szeme láttára vesz be gyógyszereket, és iszik rá vodkát, majd lekever egy jó nagy pofont a lányának. Beáll a zuhany alá, ahol rosszul lesz, és ajtóstól esik ki a zuhanykabinból. Mikor magához tér a kórházban, Michael ott van mellette. Megbeszélik, hogy Alice befekszik egy elvonóra. Az elvonó sokkal keményebb, mint Alice számított rá, és mivel most nincs ott mellette a férje, életében először egyedül kell megoldania és leküzdenie ezt a problémát. Ez a távolság éket ver kettőjük házasságában, és Alice egyre jobban löki el magától a férjét. Michael a maga módján mindent megtesz, eljár az anonim alkoholisták hozzátartozóinak csoportjába, hogy jobban megértse a feleségét, de ez mégsem elég. Szétköltöznek. Ami a végén mégis segít újra egymásra találni őket, hogy nemcsak Alicenak kellett egy komoly válságot megélni, hanem Michaelnek is. Egy nap mindketten meglátták a másik szenvedését, és ez a képesség a nyitottságra az, ami újra összehozza őket. 
Ez a történet abban más, mint a nagy átlag, hogy általában, ha valaki alkoholista, akkor ritkán van mellette egy ilyen társ, aki tűzön-vízen át mindent megtesz a másikért. Így a betegnek egyedül nincs annyi ereje, vagy csak elenyésző számban, hogy erőt vegyen magán, és leszokjon. Az tény, hogy ahhoz, hogy változtassunk valamit az életünkön, muszáj lennie motivációnak, anélkül nem megy. Nekem sem sikerült volna a párom nélkül leszokni a cigiről, ehhez ő nagyban hozzájárult, amiért én örökké hálás leszek. 
Ami mégis a legfontosabb mondanivalója a filmnek, hogy a végén Alice, mikor beszédet tart az alkoholizmusáról, elmeséli, mit tett a lányával, és beismeri, fogalma sincs, milyen lelki sérülést okozott a lányának, de reméli, hogy majd meg tud magának bocsájtani ezért, és azon dolgozik, hogy ilyen ne történhessen meg még egyszer. 
Nekem még nincs gyerekem, de egyre jobban azt látom, hogy egy hatalmas felelősség, mert még az sem mindegy, hogy a mindennapokban hogyan viselkedünk, mert a gyerekeink tudat alatt tovább viszik, ha jó, ha nem. Kivéve, ha elég tudatosak lesznek, és azt mondják majd: “anya, én ezt nem így akarom csinálni, mert szerintem ez nem jó” És ez így van rendjén..

Folytatnám Johnny Deppel, aki szintén egy különleges figura, talán pont ezért jönnek ki jól Tim Burtonnel. Deppnek nem volt könnyű gyerekkora, főleg ha azt nézzük, hogy 14! évesen már minden drogot kipróbált, amihez csak hozzájutott, és persze csajozott is rendesen. Azóta letett minden kábítószert és boldogan él Vanessa Paradissal és két gyermekükkel Franciaországban.

Én hiszek abban, hogy az az igazán jó színész, és az a szereplő tudja megmutatni az emberi lélek legmélyebb bugyrait, aki sokat tapasztalt, sok örömöt és bánatot élt meg. Aki megérte az alfát és az omegát, a poklot és a mennyt, mert akkor van miből merítenie. Johnny Depp ebbe a kategóriába tartozik. Bátran ajánlom mindenki figyelmébe a Betépve című filmjét! Egyszerűen fantasztikusat alakít!
Na de térjünk vissza a Sweeney Toddra. Ebben a filmben sem elhanyagolható az alakítása, sőt, mégis inkább a film hangulatát szeretném megidézni.
A történet az 1700-as évek zord Londonjában játszódik. Az utcák sötétek, mocsokkal és patkányokkal teli. Ide tér vissza Benjamin Barker, aki egykoron borbély volt, és boldogan élt a feleségével és gyönyörű, pár hónapos kislányukkal. Csakhogy a helyi bíró szemet vetett a feleségére, és Barkert Ausztráliába toloncoltatta, 15 év kényszermunkára. Amikor Barker visszajön, csak egyetlen cél lebeg a szeme előtt, hogy bosszút álljon és megölje a bírót. Visszatér ahhoz az emeleti lakáshoz, ahol egykor laktak, mely azóta üresen áll. Az alatta lévő pite bolt tulajdonosa, Mrs. Lovett felismeri Barkert, de megígéri, hogy nem árulja el senkinek, hogy Barker visszatért, mert titkon szerelmes Toddba. Barker pedig innentől kezdve Sweeney Toddnak , a legprofibb borbélynak adja ki magát. Egy alkalommal az egyik kuncsaftja felismeri, és pénzt követel tőle, cserébe a hallgatásáért. Todd megöli a pengeéles borotvájával, mindenféle érzelem nélkül, teljes hidegvérrel. Az egész film alatt sugárzik belőle az összetört szívű férfi vegetatív lénye. Már rég feladta, hogy boldog legyen, semmi nem számít neki, hisz a legdrágábbat rég elvették tőle. Az élet akkoriban Londonban elég szörnyű volt azoknak, akik szegényen voltak,és egyik napról a másikra éltek. Mrs. Lovett végső elkeseredésében, kihasználva Barker megszállottságát, kitalálja, hogyan álljanak bosszút a gazdagokon, és ebből hogyan gazdagodjanak meg. Aki betér Toddhoz egy borotválásra, azt Todd ölje meg, majd a pincében lévő húsfeldolgozó részleghez lejuttatva a hullákat, Mrs. Lovett elkészíti belőlük az új húsos pogácsákat, amitől újra beindul a pitebolt. Barker elkészíti a borbélyszéket, mely sokaknak lesz utolsó leheletük színhelye. Nemsokára már az üzlet virágzik, és a piteboltban csak úgy tolonganak a vásárlók. Mrs. Lovett felvesz egy lelencgyereket, Tobyt, aki segédkezik neki a kiszolgálásban, és kizavarja a folytonosan betérő bolond öregasszonyt, aki az ördög jelenlétéről prédikál a boltban. Todd egyre jobban beférkőzik a bíró kegyeibe, és várja a pillanatot, hogy vendégül fogadhassa a borbélyszékében. Pont, mielőtt a bírót várja, megjelenik a bolond öregasszony, és csak motyog magában a sátánról. Todd gyorsan megöli, lecsúsztatja a pincébe és letakarítja a széket. Amikor végre sikerül megölnie a bírót, és az is szintén a pincében landol, Mrs. Lovett felsikolt. Todd lemegy, hogy megnézze mi a baj, és akkor meglátja az öregasszony arcát, aki igazából nem is öregasszony, hanem Todd volt felesége. Mrs. Lovett rémületében bevallja, hogy tudta, hogy él Barker felesége, de miután a bíró 15 évvel ezelőtt elrabolta Mrs. Barkert, ő gyógyszereket vett be, és megbolondult. Mrs. Lovett azzal érvel, hogy szereti Barkert, és ezért nem mondta el neki, és szeretné, hogy együtt új életet kezdjenek. Todd gondolkodás nélkül belöki őt a kemencébe és végignézi a halálát. Mivel a Mrs. Lovett által felvett lelencgyerek, Toby, mindezt látta, nem bírja ki, hogy ne álljon bosszút “pótanyja” megölésén, és elvágja a torkát Sweeney Toddnak, aki épp az ölében tartja felesége halott arcát..
Felhördül a fantasztikus zene, és tudjuk, hogy Toddot utolérte a megváltás, ugyanis ez nem élet volt, hanem maga a pokol.
Nem is lehet más a film vége, hiszen milyen élet az, amikor az ember lelke halott? Amikor már nem érez semmit, csak lélegzik, eszik és alszik, de semmi pozitív, vagy negatív nem hat rá. Ez az abszolút vegetatív állapot. Amikor valaki elveszíti a szerettét, annál nincs szörnyűbb a világon, legyen az a társa, a lánya, az apja. És akkor hajlamosak vagyunk ebbe az állapotba kerülni. Én azt mondom, van belőle kiút, de iszonyúan nehéz. Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, én azt mondom, hogy a heg az örökre ott marad, és minden egyes front alkalmával (legyen szó időjárásról, vagy a lélek frontjáról) megérezzük majd a helyét. De talán, ha szerencsénk van, jön valaki, aki balzsamot ken a mi hegünkre.
Toddnak nem jött…

Hány olyan vérengzésről, csatáról, háborúról hallunk a történelem során, ahol az öldöklés önkényes, és a háttérben az adott hatalom által irányított volt. Egy ilyen témához nem könnyű filmesként hozzányúlni, mert automatikusan ellenállásba fog ütközni valamelyik oldalról. Egy háborúban mindig van két, vagy több ellenség, akik a csatájukat a maguk szemszögéből fogják látni, és aszerint magyarázzák, miért történ úgy a háború menete, ahogy.

De vannak ritka pillanatok, és kivételes emberek, akik belátják, hogy ők is hibázhattak, hogy a parancs, amit kaptak, nem volt emberhez méltó, hogy teljesítsék.

Egy filmnél a legfontosabb ember szerintem a rendező, mert a történet, a jelenetek, a világítás, a helyszínek az ő szemén keresztül vetítve jutnak el hozzánk. Ari Folman  izraeli filmrendező keze nyomán készült a Libanoni keringő, mely önéletrajzi ihletésű. A rendező egyike a Holokauszt túlélők leszármazottjának.
A filmet nemcsak az animációs filmek kategóriájában jelölték számos fesztiválon és díjátadó ünnepségen, hanem a dokumentum film kategóriában is. Érdekes párosítás, mármint az animáció és a dokumentumfilm, mégis miután megnéztem, úgy gondoltam, hogy nem is lehetett volna másképp megcsinálni. A drámai jeleneteket finomította a rajzolt technika, mégis a képzeletünk kiegészítésével sokkal hatásosabb volt bármelyik számítógépes effektnél.

Maga a filmrendező, Ari meséli el a történetét az 1982-es Libanoni mészárlásról, ahol ő még csak 19 éves katona volt. Ari egy nap felkeresi barátját, akivel együtt harcolt abban a bizonyos háborúban, és elmondja neki, hogy lassan 3 éve van egy visszatérő álma, ahol 26 véreb, vicsorgó pofával, csorgó nyállal és kifordult szemmel rohan a háza felé, és őt akarja megölni. Az álom megfejtése összefügg az ő katonai múltjukkal, amikor egy alkalommal a vízpart felől bevonultak egy faluba, ahol kutyák őrizték az emberek nyugalmát, és ha a kutyák megéreztek valakit, azonnal jeleztek a gazdáknak. Ezeket a kutyákat lőtték ki, pontosan 26-ot. Ari nem érti miért nem emlékszik semmire abból az időből, minden olyan dolgot törölt a memóriája, ahol ölni kellett, vagy ahol ilyet látott. Így eldönti, hogy felkeresi a régi bajtársait, és megkérdezi őket, mire emlékeznek a háborúból.
Erre az utazásra hív minket a film, mely gyönyörűen van megrajzolva, a fények, a színek, az arcok életre kelnek. A történetben haladva egyre jobban elfog minket az az érzés, hogy sokszor – és biztosan nem csak ebben a mészárlásban – fiatal katonák mennek, teljesítik a parancsot, de akkor és ott nem fogják fel, hogy minden elvükkel ellenkezik a tettük. Csak később, mikor már képesek szembesülni vele, akkor jönnek rá, hogy nem kellett volna részt venni. Az ember különös teremtmény, és olyan dolgokra képes a lelke és ép elméje megvédéséért, ami sokszor hihetetlen. Például, hogy nincsenek emlékképei, vagy úgy tekint a háborúra, mint egy filmforgatásra, vagy mint a jól elkapott pillanatfelvételek sokaságára. Aztán történik valami, ami kizökkenti a mentsvárból, és kénytelen szembesülni a valósággal.
Ari, a film végén elkezd emlékezni, és rájön, hogy ő azon katonákhoz tartozott, akik a világító bombákat lőtték fel, hogy a táborokban lévő katonák lássák az embereket, akiket lemészároltak.
A film utolsó kockái “sajnos” nem rajzoltak. A valódi mészárlás utáni napokban készült fotók és videók peregnek megdöbbentve a nézőt, ezzel téve valóságossá az addig látottakat. Sokkoló, mégis megnyugtató a tudat, hogy valahol van egy izraeli filmrendező, aki nem ismer engem, ő mégis adott egy szeletet az életéből, és megvallotta a legnagyobb bűnét, bízva a néző megbocsájtásában.
Ezt a filmet azoknak ajánlom, akik szeretik az igazi ritka kincseket, és bírják idegrendszerrel is..

Engem ez a film teljesen taccsra tett. Hetekig próbáltam “kiheverni”. Valószínűleg azért, mert célba talált, és én is megtaláltam az életemben egy olyan dolgot, amit nem tudok magamnak megbocsájtani soha, és ezzel kell együtt élnem. Szerintem bárki, aki szembe mer nézni saját magával, talál ilyet. A kérdés inkább az, hogy bele merünk-e nézni a tükörbe? Nekem ezt adta ez a film..

DiCaprio nem volt sosem a kedvenc színészem, aztán egyszer a kezembe akadt a Kosaras naplója, ahol megláttam benne az igazi mélységet. Ő tényleg képes a legőrültebb fazont is színre vinni. Talán ezért is lett Martin Scorsese kedvence. Az ő kettejük párosa már többször bizonyított, de számomra leginkább ebben a filmben.
A történet egy hajón kezdődik az 50-es években, amin két rendőrbíró utazik egy szigetre, ahol olyan elmebetegek vannak, akik már embert is öltek. Amikor Teddy Daniels (Leonardo DiCaprio) és Chuck Aule (Mark Ruffalo) megérkeznek a szigetre, és elkezdenek nyomozni az eltűnt beteg után, gyülekeznek a viharfelhők, és kénytelenek pár napra ott ragadni a szigeten, amit csak fegyveresekkel őrzött komppal lehet elhagyni. A feladat egyszerűnek tűnik: eltűnt egy nő a cellájából, aki három gyerekét fojtotta vízbe, és mivel a szigetet nem lehet elhagyni, elkezdődik a nyomozás. Közben az ott töltött éjszakák alatt Teddynek hátborzongató-visszatérő álma van az elhunyt feleségéről, és kislányáról, akik meghaltak, amikor két évvel ezelőtt leégett a lakásuk. Ahogy peregnek a filmkockák, az ember hirtelen ott találja magát a szigeten az iszonyatos vihar közepette, és megérzi, hogy valami nincsen rendjén. Egyre több jel mutat arra, hogy ez az intézet, csak egy álca, és igazából a náci kísérletek folynak. Teddy egyre kimerültebb lesz, és egyre elszántabb, hogy a végére járjon az igazságnak. Minden nyom arra mutat, hogy a szigeten lévő világító toronyban végzik az agyi operációkat,  így kísérletezve ki, az érzésekre képtelen gyilkológépeket. Amikor Teddy elér nagy nehezen a világító toronyba, szalad fel a rettentő keskeny csigalépcsőkön, de egyik emeleten sem talál senkit. A tetejére érve viszont az utolsó szobában ott ül a főorvos (Ben Kingsley), aki elmeséli neki, hogy Teddy kicsoda valójában, és, hogy ez a nyomozásosdi csak egy “játék”, hogy Teddy saját maga jöjjön rá, ő is egy beteg, aki már két éve itt van a szigeten, és azért került ide, mert komoly alkohol problémákkal küzdve egy nap arra ment haza, hogy a felesége vízbe fojtotta a két kisfiúkat és a kislányukat a házuk mellett lévő tóba..
Ha valaki látta a Hetedik című filmet, akkor el tudja képzelni, hogy milyen az, amikor az egész film alatt sötét van, és zuhog az eső. Olyan nyomasztó, hogy légyzümmögéstől is kitör a frász. Aztán jön egy jelenet, amikor Teddy hazaérve megtalálja a gyerekeit a tóban. Verőfényes napsütés, madarak csicseregnek és a felesége Dolores (Michelle Williams) békésen ül a teraszon a hintaszékben. A látvány sokkoló. Teddy futva rohan a tóba, hogy kihozza a gyerekeket, de már késő. Kicsi élettelen testüket zokogva-kiabálva, szív-megszakadva szedi össze és fekteti le a parton. Teddy átöleli feleségét, de aztán a lelövi a szolgálati fegyverével. Mivel képtelen szembenézni a lelkiismeret furdalásával, hogy nem vette észre a feleségén kiütköző depresszió jeleit, kitalálja magának, hogy ő azért van a szigeten, mert nyomoz egy eltűnt elmebeteg után.
Amikor a főorvos elmondja neki ezt, Teddyben bevillannak a múlt képei, és szembenéz a valósággal. Dr. John már többször próbálkozott szembesítéssel, ezért ez az utolsó lehetőség arra, hogy Teddy kikerüljön az intézményből. Ha még egyszer visszaesik a maga által felállított világba, akkor kénytelenek lesznek rajta lobotómiát végezni, ami egyenlő az agyhalállal. A végjelenet nyitva hagyja a nézőnek a kérdést, nekem mégis egyértelmű volt. Teddy utolsó szavaival azt mondja: “Melyik jobb? Szörnyként élni tovább, vagy jó emberként meghalni?”
Ez a film abszolút felveszi a versenyt bármelyik mai filmmel. A mai nézők ki vannak éhezve a minél látványosabb és ámulatba ejtőbb képsorokra, amit ez a film megad, de mégis sokkal több van benne, csak mögé kell nézni, vagy bele a tükörbe...

A rettenthetetlen című róla készült film nem teljes pontossággal mutatja be az ő életét, de talán a legmeghatározóbb momentumokat igen.  Nem mehetünk el szó nélkül e mellett a film mellett, mert egy fantasztikus alkotás.

Próbáljunk meg elvonatkoztatni attól, hogy azóta, a “rettenthetetlen” Mel Gibsonról kiderült, hogy az életben is szeret agresszíven viselkedni, csak épp nem az ellenséggel, hanem saját családjával. Mint majdnem minden sztárnál, nála is beütött a krach és egy kicsit megkattant. Talán a nagy sikertől, amit elért, vagy hogy túl jó életet élt feleségével, és hét gyermekével. Lehet, hogy megunta a jófiú szerepet. Főleg, ha belegondolunk, hogy már a Passio is egy bátor alkotás volt a részéről. De visszatérve erre a filmre, ebben az alkotásban csak jó tudok róla mondani, mint rendezői, mint színészi alakításban.
A történetben Wiiliam Wallace felnőttként visszatér szülőfalujába, ahol még kiskorában az angolok megölték az apját. Anyja már korábban meghalt, így, amikor árván maradt, a nagybátyja eljött érte és elvitte magával, hogy kitaníttassa. William úgy jön vissza több év után Skóciába, hogy megtanult több nyelven beszélni, írni, olvasni, és az akkori harcművészetekben is jeleskedik. Skóciában, abban az időben kaotikus állapotok dúlnak. I. Edward “Nyakigláb” angol király elfoglalja a Skót trónt, és mindenféle szankciót vezet be, amivel a Skótokat akarja alázatra birni. Bevezeti az első éjszaka jogát (Ius primae notis) a földesurak között, akik előszeretettel élnek is a jogukkal. 
– azt a mai napig vitatják, hogy volt-e valaha ilyen a földesurak jogai közt, mivel semmilyen bizonyíték nem utal erre, de ha a sötét középkori életet figyelembe vesszük, én nem tartom egyáltalán kizártnak –
William beleszeret és titokban feleségül veszi Murront, de egy alkalommal lebuknak, és a földesúr emberei elkapják feleséget, és egy fához kötözve elvágják a torkát a falu szeme láttára, amíg William a titkos helyükön keresi őt. Ettől kezdve William Wallace nem ismer sem embert, sem istent, csak is egyet akar. Hogy kiűzze Skóciából az angolokat, akik ezt tették vele. A fékezhetetlensége és a rettenthetetlensége sok embert maga mellé állít, akik már régen beletörődtek a sorsukba és most mégis felcsillant bennük a remény egy jobb életre. Akkora hitet ad a felkelőkhöz csatlakozóknak, hogy képesek az egyik ütközetnél legyőzni a hatalmas túlerőben lévő angol csapatot, amitől még többen mellé állnak.
Ha a fele igaz ennek a filmnek, én akkor is azt mondom, hogy egy hihetetlen dolgot vitt véghez William Wallace, de tények támasztják alá, hogy tényleg megölték az angolok a feleségét, és ezért is fordult ellenük, és verbuvált össze egy olyan csapatot, akik tényleg legyőzték az addig legyőzhetetlennek hitt angol lovasságot, és nem utolsó sorban Wallace elindított egy olyan lavinát, amivel halála után 9 évvel sikerült legyőznie Skóciának az angolokat.
Egy szónak is száz a vége, tény, hogy Magyarország hál’istennek nem áll hadban senkivel, és a csatát nem a harctéren kell megvívni, hanem a mindennapi életünkben, hogy a szüleink elismerjenek, a munkahelyünkön megbecsüljenek, hogy merjünk önmagunk lenni, még akkor is, ha félünk, hogy elítélnek érte, hogy a boltban ne vágjanak át, hogy a gyerekeink ne verjék a tanárainkat és fordítva, hogy egy szülő ne irthassa ki a családját, és hogy ne csak álmodozzunk, hanem tegyünk az álmainkért és éljük meg azokat. William Wallacenak egy olyan célja volt, ami több ezer ember szerint lehetetlen küldetésnek számított, mégis véghez vitte a rettenthetetlen hitével, akkor ahhoz képest mi az az álom például, hogy a barátnőm csemetéje sikeresen beszokjon a bölcsődébe, anélkül, hogy bármi gond adódjon. Pedig ezek azok a harcok, amikért manapság küzdenünk kell, és ha ezeket a csatákat megvívjuk, akkor élünk igazán, ebben biztos vagyok…