Atlas Shrugged

Mekkora benned az élni akarás? Feltetted már ezt a kérdést magadnak? Én számtalanszor, de a választ szerintem mindenki akkor tudja meg, amikor olyan helyzetbe kerül, hogy ténylegesen az életben maradásáért kell megküzdenie. Aron Ralston egy szokványos hétvégi túrázásra indult Utahban, a Kék John Kanyonba, amikor egy szűk kanyonban ráesett egy majdnem fél tonnás kő, és a falhoz szorította jobb kézfejét. Ekkor kezdődött meg az idegtépő harca az életéért. A 127 órát először könyvben olvastam el, azután megnéztem filmen is, mert kíváncsi voltam, hogyan vitték filmkockákra azt az őrületet, amit Aron átélt. Aki még nem hallott a történetről, mindenképpen ajánlom, hogy ne csak a filmet nézze meg, hanem olvassa is el a könyvet.

A rendező, Danny Boyle olyan sikerfilmeket tudhat magáénak, mint a Trainspotting (1996), A part – Leonardo DiCaprio főszereplésével – (2000), valamint a Gettómilliomos (2008). Boyle az a rendező, akire semmiképp sem lehet skatulyát húzni, mindig érdekes és különleges témákhoz nyúl, nem is akárhogyan.

A 127 órában nem volt könnyű dolga, hogy az egy helyben játszódó történetet ne tegye unalmassá, aminek igazából egyetlen szereplője van csupán. Olyan képi vágásokat alkalmazott és tette ezáltal izgalmassá a filmet, ami nem sikerült volna más rendezőknek.

A főszereplő James Franco érezhetően lubickolt a szerepben. Ő az a karakterszínész, akinek nem minden szerep áll jól, de a különc, adrenalin függő Aron szerepét mintha ráírtak volna. Láthattuk őt a Pókember trilógiában és James Dean-t is megformálta, amiért Golden Globe díjjal jutalmazták 2001-ben.

Aki olvassa a blogomat, tudja, hogy odavagyok az igaz történeteken alapuló filmekért. Hát a 127 óra is ízig-vérig a valóságot festi le, ami olykor felemelő, olykor izgalmas, és a végén viszont brutális.

Aron Ralston egy pénteki estén elindul a Kék John kanyonba, autóját felszerelve biciklizéshez, mászáshoz, síeléshez. Rendhagyó módon nem szól senkinek, hogy merre tart, kollégájának is csak annyit említ, hogy Utah felé veszi az irányt, aztán lesz, ami lesz. Autójával leparkol a kanyon felé vezető parkolóban, és ott alszik. Reggel biciklire pattanva vág neki a túrának és miközben tekeri a mérföldeket, kedvenc zenekarának CD-jét hallgatja és átadja magát a természet nyújtotta szabadság érzésének. Egy óra múlva kiköti a bringáját egy fához és gyalog indul tovább a nehezebb szakaszon. Útközben találkozik két lánnyal, akik szintén hegyet mászni jöttek errefelé, és Aron egy darabig elkíséri őket. Mikor útjaik szétválnának, a lányok kérik, hogy Aron tartson velük, de a fiú hajthatatlan és elszánt. Megbeszélik, hogy este találkozni fognak egy 30 mérföldre lévő buliban és elbúcsúznak egymástól. Azzal a döntésével, hogy Aron nem tartott a lányokkal, egy életre megpecsételte a sorsát.

Aron lassan elér a kanyon bejáratához, és amikor le akar ereszkedni, rálép egy hatalmas kőre, ami a két szorosan elhelyezkedő fal közé szorult. A kő nem mozog, így Aron a kő szélén ereszkedik le, amikor kibillenti azt az egyensúlyából és magára rántja. Aron is és a kő is zuhan pár métert, és a földet éréskor Aron nem hiszi el, amit lát. A kő, vagyis inkább szikla teljesen a falhoz nyomta a jobb kézfejét. Az első percekben nem is érti, hogyan történhetett, és megpróbálja elmozdítani a sziklát, ami esélytelen, vagy kihúzni a karját, ami szintén reménytelen. A sokktól elönti a szomjúság lesz és előveszi a vizét, majd hatalmasakat kortyol bele, amikor rájön, hogy csapdában van, ki tudja, mikor szabadulhat ki, és a nagy kortyok után maradt 3 deciliter vize. Ekkor dönti el, ezentúl három óránként iszik meg 1 korty vizet, hogy minél tovább kitartson. Gyakorlott túrázóként tisztában van vele, hogy a víz a legfontosabb jelen helyzetében, hogy életben maradjon. Az első 24 órája, viszonylag aktívan telik. Mászóköteleiből hosszú órákon keresztül, nagy nehezen sikerül egy függeszkedő beülőt készítenie és 12 óra elteltével végre leülhet. Megnézi a hátizsákjában található felszerelését, hogy mit tud belőlük hasznosítani. Van nála 3 db burrito – ennyi az összes étele – van 3 dl víz, mászókötél, karabinerek és van egy kombinált fogó, melyben van egy életlen késszerű penge. Elkezdi azzal a követ faragni, kiesik a kezéből le a kövek közé. A műanyag szívószálából készít egy kampót és a lábujjai közé téve, azzal próbálja meg felszedni a szerszámot.

Ebben a helyzetben, minden kis apróságot hatalmas kudarcnak, vagy sikerélménynek él meg, ami további lendületet adhat neki, vagy veheti el a kedvét bárminemű próbálkozástól. Sikerül visszaszereznie a kombinált fogót, de eldönti, hogy a pengével nem faraghatja tovább a követ, mert még szüksége lehet rá, inkább egy kisebb reszelővel próbálkozik. Mikor lenyugszik a nap és eljön az első este, Aron megérzi, hogy milyen hideg van 5 méterre a föld felszínétől egy szűk falakkal zárt világban. Ha nem is tudatosan, de “napirendet” készít. Éjszaka magára tekeri az 50 méter hosszú kötelet, hogy az is szigetelje valamennyire és a fejét egy kis vászonzsákba dugja. Óránként felkel a beülőből és megmozgatja magát, és 3 óránként iszik 1 korty vizet.

Egy szemhunyásnyit sem tud aludni, a karjában a fájdalom nem olyan erős, mint a tudat, hogy “fogságban” van. Másnap, mikor felkel a nap, Aronnak 20 perce van, hogy a bal kezét és lábfejét felmelegítse a napon, aztán a napsugarak eltűnnek a kanyon falairól. Aron számba veszi a lehetőségeit: A kő lefaragása nagyon nehéz, mivel a szikla olyan kemény, hogy 2 órás vésés után sikerült egy kisebb pénzérményi darabot lefaragnia. Gyors fejszámolással arra a következtetésre jut, hogy mire kifaragná a kívánt méretet, rég szomjan halna, ráadásul a szikla közvetlenül a tenyerén támaszkodik, és ha kifaragná, akkor lejjebb csúszna a kő és még jobban szétroncsolná a kezét. Az, hogy rátaláljanak szintén rizikós, mivel konkrétan senkinek nem mondta meg, hogy pontosan hova is ment. A lányok, akikkel tegnap összefutott, nem ismerik őt annyira, hogy arra gondoljanak, valami baja eshetett. A lakótársai várják hétfőn a náluk rendezendő házibuliba, de aki leghamarabb ténylegesen elgondolkodik, hogy baja eshetett, az a főnöke, aki a kedd reggeli műszakba várja, és tudja, hogy Aron még sosem késett el, és mindig szólt, ha valami gond adódott. Szóval, ha a főnökének feltűnik, hogy kedden reggel eltűnt, és be is jelenti a rendőrségen, azok csak 24 óra elteltével fogják elkezdeni keresni, ami annyit jelent, hogy szerda reggelnél előbb nem indítják el a nyomozást, leghamarabb csütörtökön fogják megtalálni és ma vasárnap van….2 és fél deciliter vízzel..

Az utolsó lehetőség pedig az, ha levágja a karját, de a kombinált fogóban lévő penge olyan életlen, hogy a legerősebb vágásokkal is csak a bőrfelületét tudja felsérteni, és ha valami csoda folytán mégis sikerülne levágnia a kezét, innen a kanyontól még 5 mérföldre (8,046 km!) van az autója és onnantól még 30 mérföld (48,84 km!) az első kórház, addig pedig biztosan elvérzik. Aron kezdi elveszíteni a fonalat, de a kialakított rutin feladatoknak mégsem vet véget. Hajtja valami belülről, hogy ne adja fel az életét. Gondolatait a családjára és a barátaival eltöltött fantasztikus időkre tereli. Számtalan régmúlt esemény tódul az agyába, és ezek erőt adnak neki. Nála van a kis kézi kamerája, úgy dönt, itt az ideje, hogy felvételt készítsen a helyzetéről.

Harmadik nap, hétfőn elfogy a maradék ennivalója és vize, kénytelen félretenni a saját vizeletét, hogy valamilyen folyadékhoz jusson, és miközben kortyol belőle, fantáziája egyfolytában a legjobb Margarita koktélok, hideg sörök és grapefruit lé körül jár. Éjszakánként a hőmérséklet egyre lejjebb süllyed, 10 fok alá is akár. A napok telnek, de Aron képtelen aludni. A kimerültségtől és folyadékhiánytól az ötödik nap éjszakáján víziókat lát. A kanyon fala egyszer csak kitárul, és egy meleg, otthonos szobába vezeti őt, ahol ott áll legjobb barátja. A találkozás euforikus boldogsággal tölti el Aront, de amint letelik az 1 óra, kényszeresen felébreszti magát az éber álomból, hogy megmozgassa tajgait, és megmeneküljön a  kihűléstől.

A következő vízióban saját magát látja, nyakában a jövőbeli kisfiával, ahogy boldogan kacarásznak együtt. Ez a jelenet döbbenti rá Aront arra, hogy túl fogja élni ezt a borzalmat. Mikor felvirrad a hatodik nap, Aron dühödten elkezdi ütni a sziklát, ami már több mint 110 órája fogva tartja. Mikor le akarja söpörni a karjáról a ráhullott porszemcséket, a bőre leválik a beszorult hüvelykujjáról. Ekkor tüzetesebben megvizsgálja a karját, és észreveszi, hogy a beszorult keze bomlásnak indult. Megszúrja az ujját, és a felgyülemlett gázok azonnal távoznak halódó végtagjából. Most már megértette, hogy miért gyűlik egyre több bogár reggelente a feje fölé. Elhatározza, hogy levágja a kezét, amihez előbb a csontjait kell eltörnie.

Lefeszíti a karját a szikla oldalára és egyenként eltöri a két karcsontját. Majd beledöfi a pengét a karjába, a gázok itt is feltörnek. Sikerül elvágnia úgy a bőrét, hogy lássa karja belső részeit. Koncentrál, hogy ne adja fel, ne legyen rosszul, ne ájuljon el. Először az izmokat vágja el, felrakja az érszorítót, majd az idegpályához ér. Karja, mintha rotyogó lavinába tenné, olyan fájdalmat produkál. Nincs mese, el kell vágnia az idegeket. Összeszorítja a fogait, és elvágja az idegpályát, farkasüvöltése kilométerekre elhallatszik, de egy ember sem hallja meg. Elvágja az ütőereket és végül az inakkal próbálkozik, de a legerősebb anyaggal van dolga, amivel valaha találkozott és a pengéje inkább csak egy fémlap, úgyhogy nekiszorítja a karját a falnak, és vágódeszkaként használva sikerül az utolsó rabságában tartott szálat is megszakítania.

Hirtelen hátratántorodik, oda, ahova 6 nappal ezelőtt még nem juthatott el. Pár percet ad magának, hogy összeszedje magát, de nem sokat, agya pörög, sietnie kell, mielőtt teljesen elvérzik, de az 5 mérföldes út előtt vízhez kell jutnia. Végiggondolja, hogyha végig megy a kanyonon, és a kijáratánál leereszkedik, az alján kell lennie valamennyi víznek. Betekeri a levágott csonkját, ráhúz egy zacskót és felköti a nyakába, hogy a mellkasán pihentesse, és ne zavarja a mászásban. Összeszedi a köteleit, vizes flakonját, szerszámait, és elindul a kanyon vége felé. Mikor kiér a napfényre, hosszú másodpercekig nem lát tisztán a nagy világosságban, majd mikor szépen lassan minden körvonalazódik körülötte, meglátja a 16 emelet magas épületnyi szikla tetejéről a mélyben lévő pocsolyát. VÍZ, 6 nap után itt van előtte a víz..

Koncentrál, hogy most ne csináljon hülyeséget az ereszkedés közben, hiszen akkor hiába vágta le a saját karját, ha most kitöri a lábát-nyakát. Elkészíti a kívánt ereszkedő beülőt a kötelekből és lassan leereszti magát, az utolsó két méterről leugrik és fejjel belebukik a pocsolyába. A víz finom, édes és hideg. Nem egész 1 óra alatt 5 liter vizet iszik meg, majd feltölti a kulacsát és nekiindul az előtte álló 5 mérföldnek. Térképe szerint nincs annyi a kocsijáig, de ő ezt még nem tudja. Mikor már 3 mérföldet megtett, hirtelen látomása támad. Három emberi alak körvonalait veszi észre maga előtt, két felnőttét és egy gyerekét. Azt hiszi, hallucinál, de ahogy közeledik, az alakok egyre tisztábban láthatók. Kiabálni próbál, de a kiszáradástól a hangszálai olyan szinten megfeszültek, hogy két oktávval magasabb a hangja. Egyre hangosabban kiabál, mire a család észreveszi őt…Aron még nem érzi magát biztonságban, tudja, hogyha nem jut sürgősen kórházba, elvérezhet. Sokkos állapotát csak súlyosbítja, mikor a család feje közli vele, hogy még 2 mérföldre (3,218 km!) van a parkoló, ahol a kocsija van. Időközben, vagyis az ominózus keddi napon Aron főnöke tényleg aggódott Aron miatt és értesítette a lakótársait és a szüleit, akik bejelentették Aron eltűnését és szerdai napon a rendőrség megkezdte a nyomozást. 1 napjukba telt, mire megtalálták Aron kocsiját a parkolóban, vagyis Aron és a mentő alakulat szinte egy időben ért a parkolóhoz.

Ha Aron 1-2 nappal előbb vágja le a kezét, bizonyosan nem élte volna túl az amputálást, mert a kórházig elvérzett volna. Csütörtök délután, a kórházba érve 127 óra után végre lefekhet vízszintesen és álomra hajthatja fejét és csak egy gondolat jár a fejében: “ÉLEK!”

Aron története sok embert megérintett, köztük engem is a hihetetlen élni akarásával, a higgadt, gyakorlatias gondolkodásával, mely  – biztos vagyok benne – megmentette a lelki összeomlástól és attól, hogy feladja küzdelmet. Ő is, mint számos ember, akik hasonló kríziseken estek át, megélte a poklot és a mennyet, átértékelte az addigi életét, és számot vetett magával azalatt a 6 nap alatt. Amikor ilyen történetekkel találkozom, valahogy a végén mindig ugyanazt a kérdést teszem fel magamnak: Érdemes apróságokon bosszankodnom, szomorkodnom, mikor itt vagyok, és élek??? Tényleg érdemes céltalanul megélnem számos napomat, mikor van családom, barátaim, akik szeretnek? A választ mindenki maga dönti el, de nekem egyértelműen NEM!

 Aron Ralston még hónapokig lábadozott, számtalanszor megműtötték, de mára olyan szinten felépült, hogy azóta is mássza a hegyeket. Jelenlegi feleségével a baleset után 3 évvel ismerkedett meg, aki azóta megszülte kisfiúkat, akit Aron az amputálás előtti éjszaka a víziójában látott.

Történt már veled olyan, hogy megnéztél egy filmet, vagy elolvastál egy könyvet és a végén azt érezted, valami megváltozott benned, nemcsak más színben látod a világot, de rájössz, hogy a mindennapi harcok és konfliktusok felőrölték az energiádat, erre jön egy film, és rá döbbensz, hogy ezek a küzdelmek olyan pitiáner semmiségek az életedben, hogy nem is érted, miért foglalkoztál velük akár egyetlen percet is. Az Életrevalók című francia film pont egy ilyen érzést adott. Próbáltam keresni érdekes információkat a főszereplőkről és a rendező párosról, de alig-alig akad egy-két hírfoszlány. A rendező páros Eric Toledano és Olivier Nakache már többször dolgozott együtt és emellett jó barátok is. Francois Cluzet, aki Philippe-t, az arisztokrata, tolókocsiba kényszerült férfit játssza és nem mellesleg kiköpött francia mása Dustin Hoffmannak, még 1976-ban debütált a színpadon, és azóta számtalan filmben játszott és darabban lépett fel.

Philippe monoton hétköznapjait éli tolókocsihoz láncolva. Egy ejtőernyős balesetnek köszönhetően lebénult az egész teste, kivéve a nyakát és a fejét tudja használni. A legjobb orvosok, ápolók és házi személyzet foglalkozik vele, megteheti, hiszen nagyon gazdag, arisztokrata család az övé. Bánatát és depresszióját mélyíti, hogy a balesete után 3 évvel a feleségét is elvesztette, akit nagyon szeretett, kamaszodó, elkényeztetett lánya pedig éppen lázadó korszakát éli. Philippe új ápolót keres maga mellé, aki éjjel-nappal mellette lenne, és segítené megkönnyíteni a mindennapokat . A szalonban jobbnál jobb és képzettebb emberek ülnek, akik az interjúra várnak, míg egyszer csak Driss (Omar Sy) meg nem unja a várakozást, és be ront Philippe-hez és a titkárnőjéhez. Közli velük, hogy csak egy papírért jött, amiben igazolják, hogy nem felelt meg és így meglesz neki a három eltanácsolt munka, ami után a segélyt megkaphatja. Philippe felfigyel a fiúra, aki kilóg a sok jól képzett szakember között, és egyértelműen látszik rajta, hogy a szegény negyedben él, képzetlen és ezáltal egy igazi túlélő típus. Philippe visszahívja másnap reggelre Drisst, és felajánlja neki az állást, azzal a megjegyzéssel, hogy két hétnél tovább úgysem fogja Driss bírni, akinek a legjobbkor jött az ajánlat, mivel nemrég szabadult a sittről és az anyja elküldte otthonról.

https://www.youtube.com/watch?v=PSn7r-XP1Js

Driss ápolói képzetlensége révén elkezd beletanulni a mindennapokba. Életében nem kellett még senkit ápolnia, nemhogy egy tolókocsiba ülő, mozgásképtelen embert. A kihívás nagy, főleg, amikor a kompressziós harisnyával találkozik 🙂 Az ő fejében a harisnya nőknek van kitalálva és azt csak ők tudják fel és levenni.. A két férfi közti ellentét azonnal észrevehető, talán pont ezért is kezdenek egyre jobban egymáshoz közel kerülni. Míg Philippe a gazdagságának és bénulásának köszönhetően mindig csak komoly emberekkel volt körülvéve, aki megsajnálták és szánták, addig Driss egy laza, csípős humorral megáldott, életrevaló, nagy darab fekete fiú a gettóból. Philippe családja aggódni kezd, hogy miért egy ilyen tanulatlan senkit vett fel, de Philippe pont ezért a fiút választotta, akiben nincs sajnálat és szánalom, és amikor forró a helyzet, képes helyt állni és humorral megoldani a problémát. Philippe-t pont az villanyozta fel a fiúban, hogy elege volt már az őt körülvevő társadalmilag teljes mértékben elfogadott viselkedésmintákkal, és szerette volna ismét megérezni az élet izét, amit folyamatos udvariassággal esélytelen megélnie.

Driss megcsináltatja Philippe tolókocsiját, hogy még gyorsabban tudjanak gurulni, megkínálja cigivel, nem hajlandó a puttonyos kisautóban hátul szállítani Philippe-t, mint egy lovat, hanem beülteti Philippe csodálatos Maserati Quatroportejába és odacsap az igazi lovaknak. Éjszakánként borogatja és a városban sétál Philippe-l, ha rátör a roham. Ezek a közös éjszakai séták arra jók, hogy egyre többet beszélgessen a két férfi, akik, ahogy megismerik egymást, úgy válnak jó barátokká. Poénkodni egy mozgásképtelen emberrel a legnagyobb udvariatlanságnak számít, mégis Driss-t nem a megalázás hajtja, hanem az az életösztön, hogy Philippe újra embernek érezze magát. Azzal, hogy Driss “megszegi” az íratlan szabályokat, tükröt tart Philippe-nek és ráébreszti, hogy attól függetlenül, hogy mozgásképtelen, még élvezheti az életet. A körülöttük lévő személyzet a legóvatosabban és udvariasabban próbálták megkönnyíteni Philippe életét, de Driss kihívásokat támaszt elé. Hiszen nem arról szól az élet, hogy folyamatosan kapjuk a feladatokat, és ha azokat sikeresen megoldottuk, akkor jöhet az önbizalom. Mert valljuk be, akár felnőttről, akár gyerekről van szó, ha burokban élünk, és nem ér minket sosem kihívás, egy idő után magunk sem hisszük el, hogy bármit is képesek vagyunk megoldani. És ha van valaki mellettünk, aki folyamatosan piszkál minket az érdekünkben, hogy tegyünk valamit magunkért, akkor előbb-utóbb meg fogjuk tenni és akkor nyertünk.

A film hatását erősíti a tudat, hogy ez egy megtörtént eseményt dolgoz fel. Én hiszek abban, hogy az élet írja a legjobb forgatókönyveket, ami az Életrevalók esetében százszorosan is igaz. Az pedig egy külön pikantériája a filmnek, hogy francia. A francia filmeknek mindig is volt egy összetéveszthetetlen és különleges varázsuk, sokszor elvontnak is mondhatnánk őket, de az Életrevalók profin ötvözi a francia hangulatot és a világ bármely pontján hatásos mozit. A két főszereplő Francois Cluzet és Omar Sy színészi játéka pedig briliáns. Francois esetében ez még inkább lenyűgöző, hiszen ő az arcjátékán kívül másba nem kapaszkodhatott a szerep megformálásakor. Omar Sy pedig fantasztikusan éli át a gettóban felnőtt, mégis kellő ésszel és lélekkel megáldott Driss-t.

Ajánlom ezt a filmet minden korosztálynak és ideje bővíteni az “1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz” repertoárját, mert egy új kincs született a filmiparban, amit az is mutat, hogy Amerikában már tárgyalnak a film amerikai változatának elkészítésről..

Hollywoodban, az 1920-as években a feketék szerepe igen parányi volt a filmekben, és azok is inkább csak a kornak megfelelő, társadalmilag elfogadott alakítások lehettek. A fekete nézők pedig különválasztva a fehér nézőktől, kénytelenek voltak a fehéreknek készült filmeket megnézni, ha moziba akartak menni. Bátran mondhatjuk, hogy ebben az időszakban a rasszizmus és a faji diszkrimináció maradéktalanul jelen volt, nemcsak a mozikban, hanem egy film elkészültétől a levetítésig mindenhol Amerikában.

Arra gondoltam, megosztanám veletek, kedves olvasóimmal a szakdolgozatomat, mely egy utazás az amerikai filmkészítés kezdetétől-napjainkig a diszkrimináció és a hátrányos megkülönböztetés témakörében. Ha kíváncsiak vagytok rá, gyertek velem és ígérem, számos érdekességet tudhattok meg, és találkozhattok számotokra is ismerős filmekkel más megvilágításban.Mivel a dolgozat jelentős terjedelmű, kezdjük az elején:

Az első hivatalos amerikai mozifilm a „The Great Train Roberry”, A nagy vonatrablás (1903) című Edwin S. Porter által rendezett film volt, mely egyben a western műfaj megteremtője is lett. Igaz, számtalanszor kétségbe vonták, hogy nem az első westernfilm, ami részben igaz is. Mégis ilyen látványos és jól összerakott filmet ezelőtt nem forgatott senki, ami a western műfaját illeti.

A film mindössze 12 perces volt, de olyan kasszasiker lett, hogy a későbbiekben több száz követte a példáját. Innentől kezdve nem volt megállás, olyan gyorsan fejlődött a filmipar, amilyen gyorsan csak tudott. Egyre több vetítő helység alakult, melyek egyre több mozifilmet követeltek a gyártóktól. Ezáltal sorra alakultak a filmgyártó cégek, és az amerikaiak azzal kezdték növelni a hatalmukat, hogy külföldön is hoztak létre forgalmazó irodákat, ami által Angliában és Európában is egyre több lett a levetített amerikai film. Mivel 1909-ig a kamera olyan messze volt a színésztől, hogy premier plan-ban nem is mutatta azt, így a sztárkultusz kialakulása „csak” innentől kezdődött el.

A stúdiók állandó színészgárdát kezdtek alkalmazni, ami a későbbiekben a védjegyükké vált. Ebben az időszakban, Amerikában a mennyiségi filmgyártás volt a fő motiváció és nem a minőségi, vagy művészfilmek megalkotása. A film formai nyelvezete még igencsak gyerekcipőben járt, és csupán a későbbi években alakult ki a vágás, a beállítások, az előadói stílus,stb. Kialakultak a filmkészítésen belüli munkafázisok, megjelentek a rendezők, producerek, forgatókönyvírók, stb.A filmműfajok is kezdtek kibontakozni: megjelentek a western mellett a vígjátékok, melodrámák és a híradó. 1908-ban a legfontosabb amerikai filmgyártó cégek az Edison, Vitagraph, Selig és nem utolsó sorban a Biograph voltak. A Biograph ebben az évben az egyik színészét beleültette a rendezői székbe, akit David Wark Griffith-nek hívtak. Griffith igen ambiciózusnak bizonyult, mivel az előírt rendezői munkán felül szépen-lassan az irányítása alá vonta egy-egy film elkészítését. Saját társulatot alakított ki, szorosan együtt dolgozott a dramaturgiai részleggel, és nagy gondot fordított az akkoriban időspórolás végett nem kultivált próbáknak. Számára alapvető fontosságú volt a vágás és a színészek játéka.

1914-ben D. W. Griffith megrendezte, és 1915 januárjában hozta forgalomba élete egyik fő művét, az Amerika hőskora – Egy nemzet születése című 190 perces, egész estét betöltő filmjét. A mai napig ez a film több szempontból is igen meghatározó. Elsősorban utat tört a több órás filmeknek. A filmgyártó cégek felismerték, hogy a közönség kielégítése érdekében kénytelenek változtatni, és a pár perces filmek helyett nyugodtan készíthetnek hosszabb mozit, mert a nézősereg igényli azt. Másodsorban megteremtette a történelmi nagyjátékfilmet és letette e műfaj alapköveit. Ám ez az alkotás, mégis nagy port a kavart, és a mai napig vádolják rasszista hozzáállásáért.   A történet két família, az északi Stoneman, és a déli Cameron család, illetve szolgálóik életén keresztül mutatja be a rabszolgaság kialakulás, a polgárháború kitörését Amerikában, majd a Ku-Klux-Klan megalakulását. A film a jó és a rossz örök harcának elvét követve a négereket és a félvéreket állítja be a rossz oldalra, és a mondanivalót tekintve, őket okolja a polgárháború kitöréséért. Griffith szegény déli családból származott. A polgárháborút és az északiak győzelmét tette felelőssé családja nyomorú életéért. Igaz, a későbbiekben többször is bebizonyította, hogy filmjeiben a drámának és érzelmeknek jóval fontosabb szerepük van, mint a politikának. Mégsem úszhatta meg a filmjét ért támadásokat.   A cselekmény azzal kezdődik, amikor a déli Cameron család fia, Ben, érdeklődni kezd, Elise iránt, aki az északi Stoneman család sarja. Igen ám, de kitör a polgárháború, és a két család fiai szembekerülnek egymással a csatatéren. Elise Washingtonban segít a sebesülteken, ahová Bent is szállítják.   Mire Ben felépül és hazautazik, letörve és feldühödve veszi észre, hogy a polgárháború által nyomorúságos és szegény lett a déliek élete. Stoneman délre települ, hogy a választásokat megszervezze, míg eközben Ben megszervezi a Ku-Klux-Klant.

Elise rájön, hogy Ben szerepet játszik a titkosan működő szervezetben, de nem szól senkinek. Pedig a Klán már folytatja tevékenységét a négerek ellen. A választásokat az északiak, vagyis a négerek nyerik meg, csalással. Griffith a négereket úgy mutatja be, mintha állatok lennének, isznak, verekednek, zaklatják a tisztességes lakókat.Elise-t is molesztálja egy néger katona, Gus, akit végül a Klán kivégez. Lynch, Stoneman-ék szolgája meg akarja bosszulni ezt, és rátámad a Cameron családra, de végül a famíliának sikerül elbújnia. Lynch feleségül akarja kérni Elise-t, de Elise apja ezt már nem hagyja, és verekedésbe torkollik az ügy.  Mindkét színhelyre a Ku-Klux-Klan tagjai jönnek segítséget nyújtani, és végül a két család békülése jelenti az „Amerikai nemzet születését”.   Az első benyomás erről a filmről az, hogy olyan hatása van, mint egy mesekönyvnek az inzertek bevágásaival. Mai szemmel nézve, lehet, hogy mosolygunk az akkori ábrázolási technikákon, de ha azt vesszük figyelembe, hogy Griffith ezzel a filmjével mennyi mindent letett a filmkészítés módjainak asztalára, elismeréssel kell élnünk. Kezdve azzal, hogy elsőként ő használt a film vetítése alatt zenét, ami igencsak hatásos volt. Az izgalmas jeleneteknél drámait, a romantikus részeknél lágy, elringató dallamokat alkalmazott.Megcsillantotta a filmkészítésben a metaforák alkalmazását. Például mikor Elise menekül Gus zaklatása elöl az erdőben,  Griffith többször is bevágott ide egy megriadt mókus képét, és a zene is fokozódott, így a hatás nem maradhatott el. Vagy amikor Elise és Ben találkozik, mint jelképet, galambokat mutatott a jelenetben.Az ilyen formai nyelveket korábban nem használták. Griffith-nek köszönhetően megtörténtek az első lépések a film, mint művészeti kifejező eszköz használata felé.
Az, hogy egy mozi milyen hatást képes gyakorolni az emberre, az is mutatja, hogy miután William Joseph Simmons végignézte Griffith filmjét 1915-ben, az akkoriban már teljesen eltűnőben lévő Ku-Klux-Klan-t 16 társával újraszervezték, és 5 év alatt mintegy 2 millió ember csatlakozott a Klánhoz. Ami igencsak elszomorító, ha azt nézzük, hogy a Ku-Klux-Klan célja már nem csak a feketék megfélemlítése és gyalázása volt, hanem kiterjeszttették a zsidókra, katolikusokra és minden idegen népcsoportra is nem szűkölködve az erőszak eszközeiben, elmentek akár a gyilkosságig is. A Ku-Klux-Klan a mai napig nem szűnt meg létezni..Folytatjuk..

 A szomszéd lakásba költözik Beth a csinos és vonzó lány, aki nagyon megtetszik Adamnak. A fiú  a maga módján megpróbálja elbűvölni a lányt és Beth figyelmét felkelti, hogy nem egy szokványos fiú udvarol neki. Adam megmutatja Bethnek a csillagokat, elviszi a Central Parkba, ahol egy mosómedve családot lesnek meg együtt, de amikor Beth elhívja a barátaival egy bárba, Adamon eluralkodik a félelem és csak nagy kínkeservek közepette marad ott a bárban. Beth egy olyan világot nyit meg Adam előtt, amiről a fiú csak álmodott. Megtapasztalja a szexet, a humort, a párkapcsolat minden velejáróját. Egy nap, mikor Adam bemegy a munkahelyére, a főnöke megmondja neki, hogy nem tudja tovább foglalkoztatni. Adam összepakolja a cuccait és elmegy Beth munkahelyére, egy közeli óvodába. Ahogy a kerítés mögött figyeli a játszadozó gyerekeket, és várja, hogy meglássa Beth-t, egy járőr kocsi ott terem és igazoltatják Adamot, akinek fogalma sincs, hogy mi történik vele. A rendőrök és az egyik óvónő is kukkolónak nézik Adamot, akit a kerítéshez taszítanak, ordítanak vele, de a fiú képtelen válaszolni. Szerencséjére megjelenik Beth, aki igazolja őt és így megmenekül a további megaláztatásoktól.

Beth segít a fiúnak munkát találni, akit be is hívnak egy interjúra. Adamot teljesen leblokkolja a tudat, hogy egy interjún teljesítsen, fél, hogyha kiderül a betegsége, akkor azonnal elküldik. De Beth felkészíti Adamot, nap, mint nap gyakorolják a kérdésekre a válaszokat, a megfelelő viselkedés mintákat. Mire eljön az interjú napja, Adam magabiztosan áll a kihívás előtt. A nagy igyekezetében Adam csak egyetlen dologra nem figyelt, Bethre. A lány feje fölött sűrűsödnek a felhők, amikor el kell mennie egy tárgyalásra, ahol az apja a gyanúsított adócsalás ügyben. Miközben Beth ott ül a tárgyaló teremben az anyjával, megrendülten hallgatja, ahogy az apja bevallja, viszonya volt egy fiatal nővel, aki egy barátjának a lánya, és ezt a lányt segítette hozzá egy jól fizető álláshoz a cégénél.

Elkapott-e valaha téged is a 20-as éveidben az az életérzés, amikor a mindennapokat kőkemény drámának, a hétvégéket pedig az élet értelmének érezted? Amikor csak az számított, hogy hova mész bulizni a barátaiddal és persze, hogy mit vegyél fel..Amikor beléptél a diszkóba, meghallottad a kedvenc számodat,körbenézel a teremben és úgy érzed ez az életed sava-borsa, ezért érdemes kitartanod a hétköznapok szürkeségében. Mindezt valaki drogokkal, valaki alkohollal, valaki minden kábítószer nélkül élte át, de ott volt, jelen volt, és olyan benyomások érték, amit semmilyen társadalmi közeg nem adhat, csakis a buli – legyen az házi, vagy diszkó, vagy koncert, de a zene nem hiányozhatott. A Human Traffic egyik fő irányvonala a kábítószer a fiatalok körében és a “kémiai nemzedék” bemutatása, de engem igazából az az életérzés fogott meg, ami a főszereplők mindennapjaiban kézzel fogható. A függetlenség, a lázadás, a polgárpukkasztás, a szerelem, a barátok és a bulik. A Human Traffic 5 olyan fiatalról szól, akiknek külön-külön megvannak a problémáik, de amikor hétvégente találkoznak és belevetik magukat az éjszakai életbe és megpróbálnak minden gondot elfelejteni. Én is így éltem túl a 20-as éveimet, úgyhogy ajánlom minden olyan embernek, aki hasonlóképp elvesztette az eszét, csak azért, mert fiatal volt és tele világmegváltó érzésekkel.

Jip (John Simm) Jip-nek szexuális frusztrációja van. Mikor összejön egy lánnyal és akcióra kerülne a sor, mindig csődöt mond. A szülei elváltak és amikor Jip 14 éves volt, az apja börtönbe került, így kénytelen volt az anyjához költözni, aki a testével kereste a napi betevőt. Mikor Jip nap, mint nap látta az anyjához érkező kuncsaftokat, nem bírta tovább és elköltözött.

Koop,
Jip legjobb barátja egy lemezboltban dolgozik, élvezi a mindennapokat, de barátnőjére, Ninára rettenetesen féltékeny. Koop apja egy pszichiátrián, álomvilágban él, mivel nem tudta feldolgozni, amikor Koop anyja elhagyta.




Nina
egy McDonaldsban dolgozik, mert nem vették fel a főiskolára. Szabad szájú, laza, és belevaló. Így nem várat magára sokat, hogy Nina felmond a munkahelyén, mert a főnöke egyfolytában rá van kattanva és szexuálisan zaklatja őt.





Lulu,
Nina legjobb barátnője az elmúlt hónapokban túl van 3 rossz kapcsolaton, és minden egyes alkalommal belefut olyan pasiba, aki megcsalja és átveri.

Moff
él egyedül teljes családban, de mégis ő lázad a világ ellen a legjobban, mert nem bírja elviselni a családi fészek képmutatását. Apja jó nevű, magas rangú rendőrtiszt, anyja egy csendes, illedelmes háziasszony. Moff teljesen idegennek érzi magát otthon, és a munkanélküli dílerkedést választja “munkájául”.



A csapat, hétvége közeledtével forró dróton tartja kapcsolatot, és elindul a megszervezése a legfelkapottabb klubba szóló jegyek beszerzésének. Péntek este kiderül, Lulunak nincs jegye és nem mellesleg le van törve, mert ismét kidobott egy léhűtő pasit, aki megcsalta. Jip azonnal intézkedik és telefonál, de nem sikerül jegyet szereznie, amit persze nem mond el Lulunak, nehogy a lány visszamondja a hétvégi nagy őrületet. Leszáll az éj, és a fiatalok összegyűlnek egy pubban, hogy megalapozzák az este hangulatát. Jip ott ül a hatalmas asztaltársaság közepén, mégsem tudja kikapcsolni az agyát, és ellazulni. Van, amikor olyan éles váltással lesz vége a munkának, és vetheted bele magad a hétvégébe, hogy innod kell egy párat, mire az érzékszerveid veszik a lapot, és kezdesz ellazulni.

Az öt fős csapat átmegy a legmenőbb klubhoz Cardiffban. Fiatalok százai állnak sorban a bejáratnál, mikor Jip elmondja, hogy Lulunak nincs jegye, de ne féljen, mert ő elintézi. Újságirónak kiadva magát bemegy a klub tulajdonoshoz, aki egy hatalmas kinézetű, hírhedt gengszter a környéken. Jip előadja, hogy jövő pénteken szeretnének riportot késziteni a klubról, melyet beválasztottak Cardiff legfelkapottabb helyének. A tulaj beveszi a mesét, Jip megússza a dolgot, és bent találkozik a többiekkel. Kezdetét veszi a bulizás, mindenki iszik, drogozik, tombol a kedvenc számaira. A tánctéren villódznak a fények, ütemre világit a stroboszkóp. Nina és Lulu éppen a tömegen vág át , amikor egy riporternő az orruk alá dugja a mikrofont, és interjút szeretne készíteni velük. A lányok azonnal előveszik “legjobb” formájukat, és meghökkentésképp a legártatlanabb ábrázattal elmondják, hogy milyen drogokat szoktak használni és hogy igazából a Trainspotting című film “ihlette” meg őket. A végén mindketten puszit küldenek az anyukájuknak, aztán lelépnek. A riporternő megkövülten áll és nem veszi észre, hogy a lányok totál hülyét csináltak belőle. Ahogy telik az este, Jip és Lulu egyre többet beszélget, és Jip elmeséli a lánynak, hogy milyen problémája van a csajokkal. Lulu lazán kezeli a dolgot és próbál mindenféle tanácsot adni Jipnek. Egy idő után a csapat átmegy egy házibuliba, ahol kezd leereszteni a hangulat, csak Jip és Lulu kerül egyre közelebb egymáshoz. Moff-on eluralkodik a buli utáni depresszió; vége a nagy partinak az agyeldobásnak, jön a magányos vasárnap érzése..
Lulu és Jip a kanapén ülve beszélgetnek, a lány alig várja, hogy a fiú megcsókolja, és minden jelet lead neki, hogy megtegye, Jip pedig nem is hiszi el, hogy a lánynak ő tényleg tetszhet, ezért bizonytalankodik, nem meri megtenni az első lépést. Aztán megtörik a jég, és megcsókolják egymást. Nem telik el sok idő, és már szeretkeznek, Jipnek persze előjön a frusztrációja, de Lulu olyan gyengéd és érzékeny vele, hogy Jipnek sikerül leküzdenie  a szorongását.

A csapat másnap délután találkozik egy pubban, ahol Moff előadja “szokásos” vasárnapi melodrámáját, és megígéri, hogy többet nem fog drogozni, és ennek örömére rendel magának egy vodka-kólát. Aztán este szétszéled a banda és Lulu meg Jip együtt sétálnak hazafelé boldogan és szerelmesen…

A filmben számos olyan jelenet van, amit úgy éreztem nem lehet leírni, egyszerűen érezni kell. Ezt a mozit csak az értheti igazán, akinek voltak bulizós évei, mert akinek ez kimaradt, az elrettenve és értetlenül fog a sztori előtt állni, hogy mi is ebben az őrületben a jó? Az én életemből kimaradt a drog, aminek örülök, de tény, hogy én sem tudtam volna elképzeli egy fergeteges szombat estét barátok és alkohol nélkül. Számtalan olyan emlékem van ezekről a bulikról, amiknek örülök, hogy megtörtént, és velem történt. Van olyan barátnőm, akinek kevés jutott ezekből az évekből, és látom rajta, hogy sajnálja és érzi, hogy valami fontos dolog maradt ki az életéből. Utólag nosztalgiával gondolok vissza ezekre a hétvégékre, hiszen akkor megtehettem azt, hogy minden szombaton kitomboltam magam, de az ember, ahogy öregszik, nemcsak hogy nem bírja már a reggel 6-ig tartó partikat, de felváltotta a helyét a tízen-huszon éves generáció. De nem panaszkodom, azért még sikerül egyszer-kétszer eljutnom 1-1 jó buliba, most is éppen vágom a centit, hogy eljöjjön a farsang..

 Kate Winslet & David Kross A film elkészítése nagy bátorságra vall. Az első benyomásom az volt, hogy ha ezt a mozit 20-30 évvel ezelőtt vetítik le, biztosan betiltották volna, hiszen egy olyan nőnek mutatták meg az emberi oldalát, aki részt vett a második világháborúban meghalt zsidók megölésében. Ez mindenképpen egy olyan dilemmát hoz létre a nézőben, amire talán még sosem gondolt. Egy SS-be belépett fiatal nő, aki fel sem fogja, hogy milyen mészárlásban vett részt, lehet szerelmes és esendő. Az emberi előítélet hatalmas dolgokra képes, és e film után komolyan elgondolkozunk azon, hogy megilleti-e őt minden jog és embernek lehet-e tekinteni egy olyan nőt, aki szemrebbenés nélkül végignézte és jogosnak vélte, hogy a lángoktól ölelt, emberekkel teli templomajtót nem nyitja ki, mert akkor a foglyok elszöktek volna, és zűrzavar támad. A Holokausztról ilyen megvilágításban még nem készült eddig film, de valószínű, hogy az emberiség most érett meg arra, közel 70 évvel a rettenetes második világháború után, hogy az ellenségben is meglássa az embert.

1958-at írunk, a 15 éves Michael Berg (David Kross) az iskolából tart hazafelé, mikor rosszul lesz, és leül egy kapualjban. Hanna (Kate Winslet) épp akkor ér haza, és segít a fiúnak, hogy jobban legyen, majd hazakíséri. Michael több hét lábadozás után felmegy Hannához, hogy megköszönje a segítséget, de mikor a nő elvonul, hogy átöltözzön, a fiú meglesi. Mikor lebukik, elrohan, de a látvány beleivódik az összes gondolatába, és újra elmegy a nőhöz. Hanna jóval idősebb Michael-nál, de ez nem szab gátat a kettőjük közt kialakuló szexuális viszonynak. Michael felfedezi a női test szépségét, és életében először szerelmes lesz. Hanna minden egyes alkalommal, mikor találkoznak, megkéri a fiút, hogy olvasson fel neki, aki számtalan kötelező irodalommal kápráztatja el a nőt, köztük A kutyás hölggyel is , mely későbbiekben meghatározó jelképe lesz kapcsolatuknak. Mikor egy alkalommal Michael ismét felmegy Hannahoz, a nő beleköt, és furán viselkedik, Michael – szerelmes kamasz lévén- nem tudja ezt mire vélni, kiengeszteli szerelmét, és szeretkeznek. Aztán Michael elmegy, hogy az osztálytársaival megünnepelje a szülinapját, de rossz előérzete támad, és visszarohan Hanna lakására, ami üresen tátong, sehol egy ruha-cipő, vagy személyes holmi. Michael összetörik és zárkózottan próbálja feldolgozni első szerelmi csalódását. 
Felveszik a jogi karra, ahol az első gyakorlati előadásukon részt kell venniük egy tárgyaláson. Michael nem hisz a szemének, elfehéredik, mikor a vádlottak padján meglátja szerelmét, akit azzal vádolnak, hogy belépett az SS-be, és aktívan részt vett a Holokausztban, mint őr. Michael a tanúvallomásokat hallgatva teljesen összezavarodik, nem tudja összeegyeztetni a szeretett nőt a gyilkossal. Eszébe jutnak az együtt töltött idők, mikor Hannával volt, és érezte, hogy a nő, akármilyen merev és távolságtartó volt vele, attól még szerette és a fiú karjai közt gyámoltalanná és érzékennyé vált. Michael elutazik Auschwitz-ba, hogy megpróbálja megérteni, hogyan volt képes a szerelme elkövetni, az egész világon elítélt szörnyűségeket. A tárgyaláson Hanna magára vállalja a jelentések megírását, ami terhelő bizonyíték ránézve, de Michaelban összeáll a kép, és rájön, hogy Hanna analfabéta, sem írni  sem olvasni nem tud, mégsem deríthetnek erre fényt, mert akkor kiderülne korábbi viszonyuk és Hanna annyira szégyenli írástudatlanságát, hogy inkább hazudik, mintsem lerántsa a leplet gyengeségéről.
Mikor elérkezik az ítélethirdetés, a tárgyalóteremben mindenki elégedett, csak két ember szíve törik össze, mikor Hannát életfogytiglanira ítélik. Ahogy kimondja a bíró az ítéletet, Hanna felpillant az erkélyen ülő, megrendült fiúra, akinek potyognak a könnyei. Pár nap múlva Michael elindul meglátogatni Hannát, de képtelen átlépni az épület ajtaját, és visszafordul. Amit még egy felnőtt ember sem tud könnyen megemészteni, azt a  fiú képtelen feldolgozni és ez az abszurd helyzet rányomja a bélyeget egész életére.
A felnőtt Michael (Ralph Fiennes) megtört, zárkózott, elvált apa, aki magányosan éli mindennapjai. 
Egy nap, mikor a könyveit pakolgatja, képtelen Hanna emlékétől szabadulni és úgy dönt magnóra véve, felolvas egykori szerelmének ismét és egy lejátszóval elküldi a “hangoskönyveket” a börtönbe. A kazetták folyamatosan érkeznek Hannának, aki boldogan hallgatja a fiú-férfi hangját és a történeteket újra. 
Jó pár évvel később Hanna minden bátorságát összeszedve bemerészkedik a börtön könyvtárába, és rettegve, de izgalommal telve kikölcsönzi A kutyás hölgyet. Leül az asztalhoz, kinyitja a könyvet és elindítja a magnót. Megszámolja az első mondatban szereplő szavakat és így írva is meglátja az addig csak hallgatott szavakat. Lassan megtanul írni és küld egy rövid levelet Michaelnak, melyben megkéri a “fiúcskát” hogy legközelebb romantikus könyveket olvasson fel neki. Az addig plátóinak hitt kapcsolat Michael számára kézzelfoghatóvá válik Hanna levele által. Michaelt 35 év után felhívjak a börtönből, hogy Hannát szabadlábra helyezik, és mivel ő az egyetlen kapocs a külvilággal, segítenie kell, hogy Hanna be tudjon illeszkedni a társadalomba újra. 
Ahogy közel 40 év után ismét találkoznak, szemükben ugyanaz a szerelem és kötődés tükröződik, mely sosem bontakozhatott ki igazán. Michael megkérdezi tőle, tisztában van-e azzal, mit követett el? A némaság kézzel fogható..
Megbeszélik, hogy jövő héten eljön érte Michael, de egy hét múlva, mikor beérkezik a börtönbe, a börtöntiszt közli vele, hogy Hanna öngyilkos lett és Michaelra bízta a félretett vagyonát, melyet az egyik áldozat lányának szánt. 
Michael sosem tudott szabadulni Hanna keresztjétől, hiszen egy olyan nőt szeretett egész életében, aki több száz ember haláláért volt felelős. Márpedig tudjuk jól, a szerelem nem válogat, nem mi magunk választjuk ki, hogy kibe leszünk szerelmesek, nem mellesleg az első szerelem mindenki életében komoly tényező. Tegyük a szívünket a kezünkre, ha csak nem valami tragédiával végződött, az első szerelmünk mindig is a lelkünkben lesz.
És hogy mi a konklúzió e film láttán? Körülbelül én is annyira vagyok megzavarodva, mint a fiatal Michael, aki nem tudja hova tenni ezt az egészet, hiszen az egyik oldalon ott van az a sok szörnyűség, amit emberek százai-ezrei elkövettek a második világháborúban, de a másik oldalon ott van ember – akit ugyanúgy anya szült, aki szerelemes tud lenni, sírni és kacagni. Természetesen én is úgy vélem, hogyha valaki bűnt követ el, akkor azért bűnhődjék meg, de szánalom új érzésként keritett hatalmába.
Mi emberek mindig ott rontjuk el az előítéleteinkkel a dolgot, hogy nem nézünk a dolgok mögé, nem próbáljuk meg megérteni ki mit miért csinál? És ha valaki rám szeretné vetni a követ, hogy a “tettesekkel szimpatizálok”, bátran tegye, mert én itt most csakis az embert nézem, aki bűnös, és bűnhődött érte, de a másik fele szerelmes volt. Az ilyen tetteket sosem fogom megérteni, de Hanna Smitz lelkébe belepillanthattam egy kicsit, aki szeretett egy fiúcskát, szembe mert nézni saját félelmével és 50 évesen megtanult irni-olvasni, és élete utolsó hetében talán felfogta, hogy anno rosszul döntött és a halált választotta az élet helyett..

1928-at írunk, a helyszín Los Angeles 23. sugárút, ahol Christine Collins (Angelina Jolie) él kisfiával, Walterral. A férje, Walter születése után elhagyta őket. Christine egy telefontársaságnál dolgozik, és egy nap, mikor munka után siet haza, Walternek hűlt helyét találja. A rendőrség jól bevett szokásaihoz híven, amíg nem telik el 24 óra, addig nem kezdenek nyomozni, hiszen a gyerekek 99 %-a reggelre hazatér. Mivel Walter másnap reggel sincs meg, a rendőrség megkezdi a nyomozást, és 5 hónappal a kisfiú eltűnését követően értesítik Christine-t, hogy megtalálták a fiát. Mikor a pályaudvaron megáll a vonat, amin Walter utazott, Christine rohanna a peronra, hogy minél előbb magához szorítsa gyermekét, de a állomáson ott a sajtó és a rendőrség is, akikre az utóbbi időben sok rossz fény vetült, ezért szeretnének csillogni egy kicsit a sikeres nyomozás fényében. A vonatról azonban egy idegen kisfiú száll le, és Chirstine közli Jones kapitánnyal (Jeffrey Donovan), hogy ez nem az ő gyereke. Azonban a rendőr, mivel hatalmas nyomás alatt van, és tisztában van vele, hogy a rendőrségnek még rosszabb híre lenne a sikertelen ügyből kifolyólag, ezért ráveszi Christine-t, hogy vigye haza pár “próba” hétre a fiút, hiszen úgy is össze van zavarodva.

Az anya beleegyezik, de kis idő elteltével fogorvosi bizonyítékot szerez, hogy ez a fiú, nem Walter Collins, és nem utolsó sorban leméri a kisfiút, aki 7 centiméterrel kisebb a fiánál. Felkeresi Jones kapitányt, aki végig sem akarja hallgatni, és védekezésként azzal támadja Christine-t, hogy ki akar bújni az anyai felelősség alól. Christine-t felkeresi Gustav tiszteletes (John Malkovich), aki abban az időben híres volt arról, hogy védje a korrupció áldozatait, és elmondja az anyának, hogyha szembe szegül a rendőrséggel, és nyilvánosságra hozza a bizonyítékokat, akkor azok keményen fel fognak lépni ellene, és mindent meg fognak tenni, hogy elhallgattassák. Christine, nem lévén más kiút, összehívja a sajtót, és elmondja nekik az igazat. Ezután Jones kapitány titokban elviteti őt az embereivel a helyi pszichiátriára, és bezáratja Christine-t a 12-es kóddal, azzal az indokkal, hogy őrült.
Mialatt Christine az elmegyógyintézetben tölti mindennapjait, az egyik rendőrt, Lester nyomozót kirendelik egy farmra, ahol egy fiatalkorút kell visszatoloncolnia Kanadába illegális tartózkodás miatt. A fiú nem bírja tovább magában tartani a lelki terhet, és elmondja a nyomozónak, hogy a nagybátyja tartotta fogva, és kényszerítette, hogy gyerekeket csaljanak a farmra, ahol baltával megölték őket.  
A jelenet sokkoló, mert Lester a fiú kezébe nyomja a nemrégiben eltűnt gyerekek fotóit, és a fiú sorban teszi le az asztalra azoknak a képeit, akiket elfogtak és a farmra vittek, köztük van Walter Collins is. Elmondása alapján körülbelül 20 fiút kaptak el, de volt olyan kisfiú, akinek sikerült elszöknie. A gyilkosságokat Gordon kezdte, éjszaka bement a tyúkólba, ahol a gyerekeket fogva tartotta, elkapott egyet a visító gyerekek közül és kivitte, majd egy hatalmas baltával agyonütötte, végül arra kényszerítette az unokaöccsét, hogy fejezze be, amit ő elkezdett, különben őt is megöli. A fiú zokogva mondja el a nyomozónak, hogy megtette, gyerekeket ölt.. Lester azonnal értesíti Jones kapitányt, aki a hír hallatán szeretné eltussolni az ügyet, hiszen akkor kiderülne, hogy tényleg rossz gyereket hoztak haza Christine-nek, de a nyomozó inkább fogja két társát, és a fiút, és elmegy velük a farmra, hogy utánajárjon, tényleg igazat mond-e a gyerek. A tanyán a fiú a megadott helyszínen elkezd ásni, és nem sokkal később előkerül a földből egy kiscipő, majd megannyi csontváz..
Az elmegyógyintézetben az egyik ebédnél Christine mellé ül egy nő, Carol (Amy Ryan), aki elmondja neki, hogy mi is a valóság idebent. A nők többsége, aki bent van nem őrölt, egyszerűen összetűzésbe kerültek a rendőrséggel, és így akarták őket elhallgattatni. Többnyire a 12-es kóddal vitették be őket, ami azt jelenti, hogy esélyük sincs a szabadulásra. Ha kiborulnak az itt tartózkodás miatt, akkor őrültek, ha normálisan viselkednek, akkor depressziósak. Minden viselkedésre ráhúzzák az “indokolt” pszichiátriai kezelést. Christine nem tudja, hogy mit tegyen, csak azt érzi, hogy nem adhatja fel, és amikor a főorvos gyógyszerezni akarja, ellenkezik. Lefogják, és a szájába dugják a nyugtatót, Carol a segítségére siet, de az ápolók őt is lefogják. Carol azért került be az intézetbe, mert prostituáltként kereste a kenyerét, és egy alkalommal az egyik ügyfele agyonverte, akit Carol feljelentett, csakhogy kiderült, hogy az illető rendőr, így bedugták ide Carolt, hogy eltussolják az ügyet. A főorvos provokálja Carolt, aki egy pillanatra ki tud szabadulni az ápolók kezei közül, és egy jól irányzott bal egyenest küld a főorvos arcába. A tette nem maradhat megtorlatlanul, a doktor elrendeli a 18-as szobát, ami az elektrosokkot jelenti Carol számára. Pár nappal később a főorvos behívatja a szobájába Christine-t, és az orra alá nyom egy papírt, amiben az áll, hogy a megtalált kisfiú az ő gyereke, és a rendőrséget nem terhel semmilyen felelősség. Ha ezt a papírt Christine aláírja, akkor szabadon távozhat, de nem teszi, és ezért az orvos a 18-as szobába rendeli. Épp időben érkezik meg Gustav tiszteletes az embereivel, aki időközben kiderítette, hogy Christine-t ide hozták, valamint nyilvánosságra került a farmon történt gyerekgyilkosságok, ahol ott volt Walter is. Christine-t szabadon engedik.
Elkezdődik Christine hadjárata: beperli a rendőrséget nemcsak azért, mert az állítólagos Waltert kényszerítették, hogy mondja azt, ő Christine fia, hanem a jogosulatlan elmegyógyintézetben töltött időért is, a város legjobb ügyvédje felajánlja ingyenes szolgálatait, hogy ő védhesse Christine-t. Első körben sikerül elérniük, hogy a pszichiátrián lévő 12-es kóddal bevitt összes “beteget” engedjék szabadon. 
A rendőrségnek sikerül elfognia az időközben Kanadába menekült Gordon Northcott-ot, így elkezdődhet a tárgyalás. A per végén az esküdtszék bűnösnek mondja ki Gordont, akit 2 év magánzárkára, és utána kötél általi halálra ítélnek, valamint a bíróság felfüggeszti Jones kapitányt és a rendőrfőnököt is menesztik posztjáról. 
Christine nem adja fel a reményt, hogy anno fiának sikerült elmenekülnie, és folytatja a keresést. Két évvel később, Gordon Northcott akasztásának előestéjén küld egy táviratot Christine részére, amiben azt írja, elmondja neki az igazat a fiáról.
Christine 30 év után az első nő, akinek engedélyezik, hogy meglátogasson egy sorozatgyilkost, amikor azonban odaér, Gordon megijed, és nem hajlandó elmondani az igazat. Christine elkapja, és a falhoz szorítja, úgy ordít vele, hogy mondja el mi történt, de Gordon össze-vissza beszél, amiből nem lehet kideríteni semmit. Az asszonynak az utolsó reménye is elsétál, miközben kivezetik Gordont a szobából..
Öt évvel később jelentkezik egy fiú a rendőrségen, aki elmondja, hogy ő is ott volt a Winewillie farmon, és az egyik éjszaka megpróbáltak elszökni két társával, az egyik Walter volt. Amikor a drótkerítésen próbált átbújni, beakadt a lába, és Walter visszajött érte, kiszabadította őt, és együtt elfutottak a sötétségbe, nyomukban Gordonnal és az unokaöccsével. Akkor látta utoljára Waltert, és nem tudja, hogy végül elfogták-e, vagy sikerült elmenekülnie. A fiú elmeséli, hogy azért sem jelentkezett eddig, mert rettegett, félt, ha hazajön, nyomában lesz a gyilkos, és a családját is féltette.
Christine úgy érzi, reményt kapott arra, hogy fia él, csak visszatartja a félelem a hazajöveteltől…

Az igazság az, hogy a fiú sosem került elő és Christine Collins úgy élte le az életét, hogy sosem találta meg a fiát, ami arra enged következtetni, hogy Gordon Northcott Walter Collinst is megölte.
Mi a film tanulsága? Azt gondolom, sok minden lehet, a nők jogai, a remény, de legfőképpen az, hogy éljük az életünket, a mindennapjainkat, közben a világban ilyenek történnek, és sokszor úgy vagyunk vele, ez csak filmekben lehetséges, mégis amikor Clint Eastwood meg akarta filmesíteni ezt a forgatókönyvet, tudta, hogy igaz történethez nyúl, az elhíresült Winewillie tyúkketrec gyilkosságokhoz, ami 1928-ban történt Los Angelestől nem messze. 
Gordon Northcott bizonyítottan megölt 3 kisfiút, és feltehetőleg még 17-et. Hogyan képes valaki ilyesmire? Néha azt gondolom, hogy mi emberek sokkal rosszabbak és elvetemültebbek vagyunk, mint az állatok…

Nem kell messze mennünk, hogy a környezetünkben találjunk olyan lányt, nőt, anyát, aki legalulról kezdte, és mégis olyan erővel vitte-viszi előre a belső motivációja, hogy képes kitörni a saját korlátai közül, és elérni a célját. Van egy barátnőm, akit tini korom óta ismerek, tudom honnan jött, és tudom, milyen hatalmas utat járt be, ő sokszor mégsem látja, pedig az én szememben ő ugyanolyan hétköznapi hős, mint Hillary Swank Maggie szerepében. Nehéz családi körülmények között nőtt fel, mégis felnőttként megtalálta élete értelmét, a küzdő sportot, ahol nemegyszer felcsillant a szakértők szeme a teljesítménye láttán.

A film megtörtént eseményt dolgoz fel, melyet F.X Toole regénye alapján rendezett Clint Eastwood.
Maggie Fitzgerald (Hillary Swank) egy dologban érzi jól magát, ha bokszolhat. 31 évesen már három éve önállóan edzi magát, mikor meglátja Frankie Dunn (Clint Eastwood) edzőt egy meccsen, és onnantól kezdve az a célja, hogy Frankie-vel eddzen, de mivel az öreg edző mogorva és zárkózott természetét egyedül régi barátja Hepaj ( Morgan Freeman) tudja elviselni, kapásból visszautasítja a lányt azzal az indokkal, hogy Maggie már öreg ahhoz, hogy profi bokszoló legyen, és Frankie még soha nem edzett lányt. Maggie a maga egyszerű, de kitartó természetével, nem adja fel a dolgot, és minden nap lejár az edzőterembe, ahol Frankie edzi a fiúkat. Hepaj felfigyel a lányra, meglátja benne a harcost, és mikor Maggie késő este is üti a zsákot, odamegy a lányhoz, és elkezd neki segíteni. Egy idő után Frankie is felfigyel a lányra, és megegyeznek, hogy Frankie fogja ezentúl edzeni, de ahogy Maggie meccsre akar menni, keressen magának egy másik menedzsert. A lány ámulatba ejti Frankit a fejlődésével, de az edző bizalmatlanná válik, mikor Maggie leendő meccsekről kérdezi őt. Megszervez Hepaj segítségével egy “véletlen” találkozást Maggienek egy befutott menedzserrel, de a lány a maga egyenes stílusával azonnal elutasítja a menedzsert, és továbbra is Frankiehez ragaszkodik, aminek eredményeképp Frankie bizalmatlansága is tovaszáll, és elkezd meccseket szervezni a lánynak.
Maggie sorozatban már az első menetben kiüti ellenfeleit, ami egyre sikeresebbé és híresebbé teszi. Frankie csináltat egy szép selyem köntöst Maggienek az egyik meccsére, melynek hátára az van belevarrva, hogy “Mo Cuishle”. A lány nem érti mit jelent, mert keltául van, de Frankie nem hajlandó elmondani a jelentését. A meccs végére az egész stadion azt kántálja elismerése jeléül, hogy Mo Cuishle.
Egy alkalommal a lány elutazik a családjához Frankievel, és ajándékként vesz egy házat az anyjának és a nemrég szült húgának, akik annyira szegények, hogy egy lepukkant lakókocsiban segélyekből élnek. Az úton Maggie elmeséli, hogy az apjának régen volt egy kutyája, akinek csak 3 lába volt, de az apja nagyon szerette. Egy nap elindult az apja a kutyával és egy ásóval, és este a kutya nélkül tért haza. Maggie akkor értette meg, hogy az apja annyira szerette azt a kutyát, hogy képes volt véget vetni a beteg kutya szenvedéseinek.
Mikor megérkeznek a lány családjához, az anyja kigúnyolja Maggiet, amiért lány létére bokszol, és ezért kinevetik a helyiek, és felháborodva ront a lányára, amikor az átadja neki a ház kulcsait, mert így biztos benne, hogy nem fog segélyt kapni. Maggie megígéri, hogy küld nekik sok pénzt, hiszen már szerzett magának akkora hírnevet, hogy jól keres a bokszolással. Elérkezik a várva várt címmérkőzés, melynek a győztese 1 millió dollárt vihet haza. A meccset egy olyan nő ellen kell Maggienek lejátszania , aki nem szégyell inkorrektül bokszolni. Maggienek nem is sikerül kiütnie az első menetben, ahogy eddig, és nem találja a fogást ellenfelén, aki már többször szabályt szegett a meccs alatt. Frankie, aki a sportszerű játék híve, kivételesen azt tanácsolja a lánynak, hogy olyan helyen üsse, ahol nem szabad, mert máskülönben nem tudja legyőzni ellenfelét. Megigéri a lánynak, ha megnyeri a meccset, elmondja neki, mit jelent a Mo Cuishle. Maggie pontosan végrehajtva az edző tanácsát, addig üti riválisa ülőgumóit, míg az össze nem csuklik.
Vége a menetnek, és Maggie boldogan fordít hátat az ellenfelének, a segítők pedig egyből kirakják a kisszékeket, ahol felkészítik a sportolókat a következő menetre, és ekkor a semmiből egyszer csak ott terem a rivális, és egy akkorát behúz Maggienek, hogy ő azonnal eldől, mint egy kártyavár, nyakával nekizuhanva a sámlinak. A nyakcsigolyája abban a pillanatban eltörik, és a gerincvelője úgy szétroncsolódik, hogy attól a pillanatól örök mozdulatlanságra ítéltetett.Frankienek innentől az az életcélja, hogy keressen egy olyan orvost, aki adhat valami reményt a gyógyulásra, de egyet sem talál. Maggie már két hónapja fekszik a kórházban, mire meglátogatja a családja 1 hetes városnézés után, amit a lány pénzéből finanszíroztak. Az anyja egy ügyvéddel jön, azzal a céllal, hogy a nevére írassa Maggie összes vagyonát. Mivel a lánynak egyedül az arcizmai mozognak, ezért az anyja a szájába dugja tollat, hogy írja alá a papírt, de Maggie, mint minden meccsén, itt is az első menetben kiüti “ellenfelét” és elküldi az anyját melegebb éghajlatra, és megfenyegeti, hogyha még egyszer idejönnek, akkor eladja a házat is fejük fölül.
A napok-hetek telnek de Frankie nem mozdul a lány mellöl, próbál értelmet találni a lány életében, és visz neki egy felsőoktatási könyvet, de a lányt nem érdekli semmi, ő bokszolásra született, és anélkül nem ér semmit az élete. Egy alkalommal megkérdezi Frankiet, hogy emlékszik-e, mit mesélt neki az apjáról, meg a kutyájáról, mert ő most pont ezt kéri Frankietől, hogy vessen véget a szenvedéseinek. Úgy érzi, mindent megkapott, amit el szeretett volna érni, sikerült a 30-on túl profi bokszolóvá válnia, és a közönség annyira megszerette, hogy a nevét kántálták, de Frankie elutasítja a lány kérését, azzal, hogy ő képtelen megtenni ezt. Aznap éjszaka telefonon értesítik Frankiet a kórházból, hogy Maggie elharapta nyelvét – az egyetlen lehetőségével akart öngyilkos lenni – és perceken múlott, hogy nem vérzett el. Másnap Maggie újra megpróbálja az öngyilkosságot, de kitámasztják a száját, hogy ne tudja elharapni a nyelvét. Frankie őrlődik magában, és végül úgy dönt, hogy nem hagyja tovább szenvedni a lányt. Egyik éjjel bemegy hozzá, elmondja neki, hogy be fog adni neki egy altatót, majd utána kellő adag morfiumot, amitől nem ébred fel többet. Búcsúzásképp Maggie fülébe súgja, hogy a Mo Cuishle annyit jelent: kedvesem, vérem, majd beadja az injekciókat…
Írhatnék a végére egy konklúziót, de úgy érzem, ez a film önmagáért beszél. Akinek tetszik, az egyetért minden egyes momentumával. Búcsúzom inkább a filmben elhangzott Hepaj szavaival:
“Az edzők, a menedzserek és a bunyósok hívnak. Ismernek abból az időből, amikor még bunyósokat edzettem. De megöregedtem, a nyakam meg a hátam pedig tönkrement a sok ütéstől, amit a manccsal fogadtam. A boksz a féllépések és a félcentik játéka, ahol az öregnek ugyanúgy megvan a helye, mint a fiatalnak. Nélkülünk nem volnának bunyók. A szurkolók azt hiszik, a boksz arról szól, milyen kemény valaki. Akik belülről ismerik, akiket magával ragadott, tudják, hogy a bunyó a tiszteletről szól.”

A 75-ös születésű Juli Crockett (a filmben Maggie Fitzgerald) amatőr bokszolónő a mai napig él, a bokszolásból visszavonult.

John Nash a Princetoni Egyetemre kerül, matematika szakra. Mindene a számok és a logika. Magának való, kitűnik társai közül a magányos és zárkózott jellemével. Nem jár be órákra, hanem egész nap a szobájában számol és képletek százait írja az ablaküvegre. Egy nap megérkezik Charles (Paul Bettany) a szobatársa, aki merőben ellentéte Nash-nek, laza, nagy dumás, lébecoló. Kiegészítik egymást, és Nash néhanapján megengedi magának, hogy együtt lazítson barátjával. Megszállottan kutat egy eredeti ötlet után, hogy sikert és ösztöndíjat érjen el az egyetemen, és egy alkalommal, mikor a csoporttársaival söröznek egy helyi Pubban, belép 5 lány, négy csinos, de átlagosnak mondható, és egy kirívó szőke szépség. A társai heccelik Nash-t, hogy lépjen oda a szőkéhez, aki úgyis le fogja rázni, de Nash-ben elindul valami, el kezd gondolkodni, és körvonalazódik benne az eredeti ötlet, a nem kooperatív játékelméletről.
[Image]Ha az 5 csoporttársa és Nash is a szőke lányra hajt, akkor a többi lány megsértődik és elmegy és jó eséllyel is csak 1 fiúnak lesz szerencséje, hogy a szőke lány őt válassza, ha viszont minden fiú kiválaszt egy lányt és ahhoz megy hozzá, sokkal eredményesebbek tudnak lenni, és majdnem mindenkinek lesz párja. Nash bezárkózik a szobájába, és addig ír és számol, míg össze nem állítja a saját eredeti ötletét. Az elmélete meghozza számára a várt sikert, és egy 150 éve elfogadott elméletet dönt meg a sajátjával. Ösztöndíjat és tanári állást is kap, de a legfontosabb számára mégis a titokzatos William Parcher (Ed Harris), aki titkosszolgálati munkát ajánl neki, ahol Nash-nek kódokat kell megfejtenie. Már elsőre megvillantja zsenialitását, és megfejt egy hadi szempontból fontos számsort. A későbbiekben beültetnek a karjába egy chipet, mely egy hatalmas vaskerítéssel körülvett épület kapuját nyitja, ahová az elhelyezett postaládába kell tennie a jelentéseit.
Egyik alkalommal, mikor tanít az egyetemen, felfigyel egy lányra, Alicia-ra (Jennifer Connelly) az osztályából, aki megcsinálja a Nash által feladott bonyolult feladatot. A lány egyértelmű jeleket küld felé, hogy tetszik neki, és elkezdenek találkozni. Kapcsolatuk egyre komolyabb lesz, és Nash érzi, hogy Alicia-ban egy olyan nőre talált, aki megérti és elfogadja különcségét. Elveszi feleségül a lányt, de a titkosszolgálati munkáját nem mondja el neki. Mikor Alicia terhes lesz, egyre több furcsaságot vél felfedezni férjében, és ez megrémíti. Amikor már nem bírja tovább, szól egy pszichiáternek, aki Nash akarata ellenére kórházba viteti és nyugtatókkal kábítja  a dühöngő férfit. Nash nem érti miért vitette be a felesége a zárt osztályra, és arra gyanakszik, hogy lebukott az Oroszok előtt, ezért tartják fogva.
Több hetes kivizsgálás után Aliciát felvilágosítja a pszichiáter, hogy Nash skizofrén, és olyan dolgokat-személyeket-eseményeket lát, ami csak a képzelet szüleménye. Alicia kutatni kezd, és megtalálja az elhagyatott vaskapus épületet, aminek a postaládájában ott hever Nash összes jelentése. Mikor meglátogatja férjét, átnyújtja neki a borítékokat és elmondja, hogy mi az igazság. Nash-nek sosem volt Charles nevű szobatársa, sőt semmilyen szobatársa nem volt, nem beépített kém ahogy ő hiszi magáról, és ezek az egész életét befolyásoló emlékek, amik a valóságban nem történtek meg.
Nash hazatérve a kórházból begubózva és begyógyszerezve tölti mindennapjait. Felesége a kétségbeesés határán van, hiszen az időközben megszületett kisfiukról is neki kell gondoskodnia. Nash egész nap semmit nem tesz otthon, a feleségével képtelen lefeküdni és még dolgozni sem tud a sok gyógyszertől, amit szednie kell. Egy alkalommal, amikor már a felesége feladja a küzdelmet a házasságukért, Nash eldönti magában, hogy gyógyszerek nélkül fog élni. Nem telik el sok idő, és Charles meg William visszatérnek Nash életébe. Újra elkezd az Amerikai hadseregnek kódokat fejteni a házuktól nem messze lévő viskóban. Mikor Alicia rátalál a faházra, és meglátja a padlótól-plafonig teleragasztott újságcetliket, és rajzokat, úgy érzi nem bírja tovább elviselni ezt az életet, és felmegy a házba, közli Nashel, hogy elhagyja, mert tudja, hogy a férfi nem szedi a gyógyszereket, és megint hallucinál. Nash próbálja védeni magát, de Alicia hajthatatlan, és a szakadó esőben kocsiba ül a gyerekkel, de Nash a kocsi elé ugrik. Csak annyit mond: “Nem öregszenek! Charles és William nem öregszik, mindig ugyanúgy néznek ki már 10 éve!”
Nash felfogja végre, hogy ezek az emberek tényleg csak az ő képzeletében léteznek, és kér Alicia-tól még egy utolsó lehetőséget, hogy megpróbálják rendbe hozni a dolgokat. Konzultálnak a pszichiáterrel, és Nash megpróbálja gyógyszerek nélkül leküzdeni a betegséget.

Újra visszamegy tanítani az egyetemre és úgy éli mindennapjait, hogy a képzeletbeli barátai mindig elkísérik. Megható jelenet, mikor Nash egyik reggel az egyetem folyosóján elbúcsúzik Charles-tól és annak unokahúgától, és többé nem beszél velük. Jó pár évvel később, mikor Nash már idős ember, és a flúgos tanár szerepében még mindig az egyetemen tanít, felkeresi egy úriember, és elmondja neki, hogy felterjesztették Nobel díjra. A díjátadón Nash feleségének köszöni meg azt, amit érte tett, és nélküle nem sikerült volna, hogy most itt álljon.

Fantasztikus film úgy, ahogy van. Russel Crowe zseniálisan alakítja a hóbortos matematikust, és ami emeli a film nívóját, hogy  egy megtörtént eseményt dolgoz fel, igaz sok esetben nem valósághűen ábrázolva azt, mint például eredetileg John Nash megosztva kapta a Nobel díjat Harsányi Jánossal, a magyar származású amerikai közgazdásszal.
De az, hogy a rendező Ron Howard, nem ragaszkodott teljes mértékben a valósághoz, mit sem csökkent a film értékéből, hiszen a rendkívüli színészi teljesítményeken felül a vizuális effektek is pont annyira vannak kellő mennyiségben beépítve, ami egy ilyen kaliberű drámába belefér, valamint nem hagyhatjuk szó nélkül a maszkírozást, mikor Nash már élete alkonyán van.
És hogy mi a tanulság? Számomra mindenképpen az, hogy léteznek a világon olyan erős emberek, akik képesek leküzdeni olyan akadályokat, amikről én csak a tévében hallok, vagy az újságban olvasok. A lelki erő az, ami engem bűvöletbe ejt, hiszen John Forbes Nash Jr. nemcsak az Egy csodálatos elme című filmben, hanem a valóságban is úgy döntött, gyógyszerek nélkül próbálja meg leküzdeni a skizofréniát, ami hatalmas bátorságra vall.